A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

NAGY Géza: Adatok Karcsa társadalmának megismeréséhez

Kereszteléskor a fiúgyermek az apja, nagyapja, esetleg nagybátyja nevét kapta, a lánygyermeket pedig az anyja, nagyanyja, nagynénje nevére keresztelték. Előfordult az is, hogy a gyermeket elhalt testvére nevére keresztelték. Ehhez azonban nagy bátorság kellett, mivel azt tartották, hogy ilyenkor a testvére eljön érte és magával viszi. Bár a keresztszülők kiválasztása az apa és az anya részéről még a gyermek születése előtt megtörtént, a szokás azt kívánta, hogy mégis a bába hívja meg őket a gyermek megszületése után. A meghívás után a keresztszülők látták el azután a gyermekágyas asszonyt és családját élelemmel. A keresztanya 6, a keresztapa felesége 5 alkalommal vitt reggelit és ebédet a gyermekágyas családjának. Ezenkívül a rokonság is vitt egy ebédet, így kímélve a gyermekágyast. A gyermek születése után a keresztapa, a keresztanya, a rokonság első látogatásakor valamilyen ruhaneműt is vittek a csecsemőnek. Amikor már kikerült a gyermek a pólyából, testvéreire bízták, azok vigyáztak rá, beszéltek hozzá, játszottak vele. Legtöbbször azonban az anyjára szorult rá. Az apa, ha más lehetőség nem volt, megtartotta kezében, még dajkálta is, hogy sírását csillapítsa, de soha nem gondozta, nem etette. Ahogy cseperedett a gyermek, úgy ismerkedett környezetével. Megismerte apját, anyját, nagyapját, nagyanyját, testvéreit, rokonait, s megtanulta megnevezni őket. Ahogy nyiladozott értelme, úgy kezdték nevelgetni. Megtanították arra, hogy becsülje meg mások tulajdonát is, tartsa azt tiszteletben. Ha mégsem tenné ezt meg, nem riadnak vissza a testi fenyítéstől sem. Idegen helyen azonban nem alkalmaztak a gyermeknél testi fenyítést, csak szóval fenyítették. A verést a fegyelmezés fontos, elengedhetetlen részének tartották Karcsán is. Addig, amíg a gyermek nem tanult meg járni, az étkezése is az anyja ölében történt. Amikor azonban már lábra kapott, még nem az asztalnál ugyan, de távolabb az asztaltól kis székre ültetve önállóan evett. Ugyanígy történt az alvása is. A csecsemő helye a keresztelőig az anyja mellett volt az ágyon. Keresztelése után az ágy mellett levő bölcsőbe került. Ha már kinőtt a bölcsőből, rendszerint vagy a nagyanyjával, vagy az anyjával került egy ágyba. Ha pedig nem volt más lehetőség, akkor a gyerekek aludtak együtt. így azonban lehetőleg csak egyneműeket fektettek egy ágyba. Amikor eljutott a gyermek az iskoláskorig, vége lett a „felelőtlenség korának". Meg kellett tanulnia az iskolai munkával kapcsolatos felelősséget, de már a ház körül is kapott kisebb-nagyobb megbízásokat. Az anya a lányát maga mellé állította, tanítgatta a mosást, a főzést, a takarítást. A fiúnak pedig az apja adott kisebb-nagyobb munkát. Az apjával etette, legeltette a jószágot, takarmányt vitt be a csűrbe, őrizte a malacot, és más életkorának megfelelő munkát végzett. Ahogy nőtt, korosodott a gyermek, viselkedésének úgy kellett változni. Le kellett vetni gyermeki nemtörődömségét. Ebben az időben már elkülönültek egymástól a fiú- és lánygyermekek a játékban is. Az iskoláskor (10-12 év) befejeződésével megszűnt a gyermek kímélése. Mikor befejezte az iskolát, „kicendulázott", már komoly munkát végezhetett. Ekkor már a fiúk suhancfiúként, a lányok suhadér, süldőlányként szerepeltek a köztudatban. Ez komoly változást jelentett mindkét nemnél. Különösen az egymáshoz való viszonyukban történt lényeges változás. A családban levő süldőlány már nem alhatott együtt fiútestvéreivel, mosakodása nem lehetett a család férfitagjai előtt, nem beszélhetett „illetlenül", nem hallgathatott illetlen beszédet, nem feledkezhetett meg magáról. Otthon pedig anyjának jobbkezeként állandóan részt kellett vennie a háztartás minden munkájában. Ebben az időben már megtanulta a söprögetést, takarítást, mosogatást, a baromfi etetését. Már ott 1163