A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

NAGY Géza: Adatok Karcsa társadalmának megismeréséhez

A Karcsaszélen meg éppen a temető iránt vótak. Az öregember akkor elindult a temető felé. Mikor beértek a temetőbe, az ember odavezette Polyáknét a jányának a sírjához. De mán akkor a jányának a sírja ki vót ásva, a koporsónak a teteji is le vót véve. A kisjány meg ahogy ott feküdt, tiszta vízbe vót. Úgy, hogy csak az arca vót ki a vízbül. Polyákné lenyúlt a sírba, hogy megfogja, megsimongatja a jányát. Ahogy lenyúlt, oszt hozzáért, a kisjány elkezdte: - Lati, lati, lati, hogy mit tett velem? Hogy a sírása mennyi könnyet öntött rám! Ezért vagyok ilyen vízbe! Ahogy ezt hallotta Polyákné, felállt a sírtúl. De mán akkor az öregember nem vót sehun, meg a sír is be vót takarva. Akkor mán semmit nem látott tovább. Mikor felébredt, a szemét reggelig nem tudta lehunyni, mindég az álmán gondolkozott. Attul kezdve többet nem siratta a gyermekét." Az 1950-es évekig a temető képe nem volt olyan hivalkodó, mint napjainkban. Addig a temető a csend, a megnyugvás szigete volt. Tavasztól őszig pompáztak benne az ültetett és a vadon nőtt virágok, zöldbe borult minden, s ezt a képet még emelte a fából faragott fejfák nyugalmat árasztó hangulata. Voltak már akkor is műkő sírkövek, de akkor még az ízlés nem kapcsolódott a kivagyisággal, azzal hogy még a halottat is a számára készített síremlékkel igyekeznek mások elé helyezni. Halottak napján mindenki igyekszik halottját meglátogatni, de vannak akik máskor is megjelennek a temetőben. Napjainkban terjedt el, hogy karácsonykor kis karácsonyfát visznek feldíszítve a halott sírjára. Néhányan még szaloncukrot is tesznek a halotthoz kivitt fára. A mai temető egyébként azzal a sok műkő síremlékkel hidegséget áraszt, szinte borzongatja a mai látogatót. A GYERMEK BELENEVELŐDÉSE A TÁRSADALOMBA Ha valaki tősgyökeres karcsai volt, az beletartozott valamilyen kisebb-nagyobb létszámú rokonsági csoportba. Ebbe beleszületett, majd mikor már eszmélni tudott, belenevelődött egy tágabb csoportba, a faluközösségbe. Amikor megszületett a kisbaba, a bába pólyálta be. A bepólyálása után először azt az anyós, az apai nagymama kezébe adta, s csak utána került a csecsemő az anyja mellé. Keresztelésig sem a csecsemőt, sem az anyját idegennek nem volt szabad látni, ezért a gyermekágyas asszony ágya köré vászonlepedőkből függönyt vagy ahogy itt nevezték „szúnyoghálót" szereltek fel. Ha idegen lépett be a házba, az anya a gyermekével e mögé a szúnyogháló mögé húzódott. Hitték ugyanis, hogy a kereszteletlen csecsemőt a boszorkányok megronthatják, elcserélhetik, az anyjának pedig elvehetik a tejét. A gyermeket a születéstől számított nyolcadik nap eltelte után következő vasárnap keresztelték. A keresztelés mindig a vasárnap délelőtti istentisztelet vagy mise idején történt. Keresztelésre a bába és a keresztanyja vitte el a templomba, a templomajtóig a bába vitte a csecsemőt, majd ott átadta a keresztanyjának, aki bevitte, s a keresztelésig tartotta. Keresztelés után újra csak a bába vitte a templomajtótól a lakásig a csecsemőt. Amikor a bába bevitte a gyermeket a házba „zsidót vittem, keresztyént hoztam" szavakkal letette a csecsemőt az apa elé a földre. Az apa onnan vette fel jelezve ezzel, hogy magáénak ismeri el, hogy befogadta a családba. A gyermeket rendszerint 9-10 hónapig szoptatta az anyja. Amikor már elválasztották az anyacsecstől, az anya dolgozhatott a határban is. Ha együtt éltek a nagyszülőkkel, akkor a gyermek otthon maradt a nagyszülők, illetve a nagyanyja gondjaira bízva. Ha azonban már nem éltek a nagyszülők, az elválasztott gyermeket is vitte az anyja a határba, s míg ő a földeken dolgozott, a gyermek a ringőben volt. 3 Dakos Lajos közlése, 1960. 1162