A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

NAGY Géza: Adatok Karcsa társadalmának megismeréséhez

ső-, a hátsó- és a szembeszomszéd az, aki közelebb áll, akire mindenkor számíthat a gazda. „Hiába van három testvérem is, ha valami bajom van hozzájuk nem fordulhatok, mert tőlem messzebb laknak. A szomszéd meg itt van közel. Csak átkiáltok a kerítésen, oszt már itt is van segíteni" - mondja egyik nyilatkozóm. Karcsán a 19. század végéig, a 20. század első harmadáig, feléig az endogámia volt az uralkodó. Ezzel magyarázható ebben az időszakban a faluközösségnek a mainál sokkal erősebb összetartó ereje. Az 1945-ös, 1950-es évek után változott a helyzet, egyre erősebb lett a faluban az exogámia. 1945-ig a faluban még ez a mondás járta: „Ha találsz szalmát a faludba, ne menj más faluba szénáért". 1945-ig Karcsa Karossal, Bodroghalommal, Cigánddal, Pácinnal, Kis- és Nagykövesddel és Őrössel került exogám kapcsolatba. 1945 után Vajdácska, Alsóberecki, Kisés Nagyrozvágy, Ricse, Tiszakarád bővítette ezt a kört. Ezekből a helységekből főleg lányokat hoztak be a faluba, de elég gyakori eset volt az is, hogy a legények mentek vőnek ezekbe a falvakba. Főleg akkor történt ez meg, ha a más falusi családban lányok voltak. Arra a kérdésre, hogy kik az exogám kapcsolat fenntartói és továbbvivői, nem igen lehetett feleletet találni. Rendszerint a kérdésre ezt a választ kapta a kérdező: „Megleli a zsák a foltját, ecetes kanta a dugóját". Azokkal a falvakkal, melyekkel Karcsa exogám kapcsolatba került, igen erős rokoni, baráti kapcsolat alakult ki. Ez a kapcsolat főleg egymás kölcsönös látogatásában nyilvánult meg. A fiatalok gyakran meglátogatták az időseket. Általában ez a látogatás kölcsönös volt. Búcsúkon, sátoros ünnepeken, lakodalmakon, keresztelőkben, esetleg temetéseken gyakran találkoztak. A falu lakosai magukat karcsiaknak (nem karcsaiaknak!) nevezték, ha a közeli falu lakosainak beszéltek hovatartozásukról. A katonafiúk azonban sohasem a falut nevezték meg hovatartozásul, hanem leginkább Zemplén megyeinek és bodrogközinek nevezték magukat, vagy Zemplén megye Karcsát mondtak, ha valaki lakóhelyüket kérdezte. A karcsai ember magához tartozónak érezte a halottait is. A halottak teste a temetőben lakik, lelkük azonban egy bizonyos ideig még a faluban, a szülőház körül jelen van. Amikor a családból meghalt valaki, azt tartották, hogy annak igen nagy utat kell megtenni, s a temetés utáni éjszakán a szülőházba még visszatér. Éppen ezért a temetés utáni estén kikészítettek egy törülközőt és mosdótálban egy székre vizet tettek. Tették pedig ezt azért, hogyha a halott a hosszú út után visszatér, meg tudjon mosakodni, az út porát le tudja mosni. A halott az élő ember tulajdonságaival van felruházva, élő ember képében jelenik meg, számon tartja az ígéreteket, s az ígérőt mindaddig látogatja, zavarja, míg az az ígéretét nem teljesítette, s csak akkor nyugszik meg, ha eleget tettek az ígéreteknek. „A vén Polyáknénak mikor még fiatalasszony vót, meghalt egy kisjánya. Olyan két-hároméves lehetett. Az asszony igen sajnálta a kisjányát, nem tudott megvigasztalódni. Úgy, hogy mindég sírt, ha eszébe jutott a kisjánya. Mindég a jányával foglalkozott, még éccaka is vele álmodott. Eccer, egy éccaka érdekes álmot látott. Azt álmodta, hogy elveszett a kacsája, oszt elment megkeresni. Ahogy a Karcsa szélire ért, elkezdett kiabálni a kacsák után: - Tasukám, tás, tás, tás! Ahogy ott kiabált, híjta a kacsákot, honnan, honnan nem, mellette termett egy öregember. Aszongya neki: - Erzsu te! Akarod-é látni a jányodot? Az asszony először igen megijedt, hogy ijedtségében még szólni sem tudott. Majd mikor mán megjuházodott, aszongya: - Hát hogyne akarnám! 1161