A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

VIGA Gyula: A tradíció és a változás néhány jellemzője a Bodrogköz népi műveltségében (Karcsa és Pácin példája)

hogy bennük annyi - felismerhető, vagy csak sejthető, vélhető, elfogadható - lokális kötődés van, hogy a helyszínen fel sem merül a történet hitelének, lokális kötődésének megkérdőjelezése.

46 A falucsúfolók jelentős része ma is él, ismerik azokat a fiatalabb generációk is, ám azok funkciója az elmúlt évtizedek során jelentős változáson ment át. Azzal, hogy a települések közösségei nyitottabbá váltak, gyakori közöttük az összeházasodás, szaporodtak a találkozási alkalmak és gazdagodtak a kapcsolatok, ezek a csúfolók is „hagyománnyá" váltak, s elmondójuk mindig gondot fordít a történet bántó élének elvételére, számos mentséget és magyarázatot keresve a másik közösség számára, amiért azzal az elmondottak „megtörténhettek". Szembetűnő, hogy Pacin és Karcsa viszonyában, ahogyan a másik település megítélésében általában is, Pacin az aktívabb: a csúfolók többségét ők mondják Karcsáról, a történetek náluk gyakrabban használtabbak, foglaltabbak. A karcsaiak leginkább visszafordítják ugyanazt a csúfolót, a páciniaknak címezve a történet helyszínét. Olyan kifejezést, ami jószerével állandó jelzőként rögzült településeink nevéhez, csupán kettőt tudunk: Pacin, illetve a páciniak gemes(ek), Karcsa, illetve a karcsaiak kotorcás(ok). A helyi hagyomány az egyiket azzal magyarázza, hogy a páciniak megették a gémet, a rossz húsú vízimadarat, a karcsaiak pedig a kotorcát, egy helyi gyékényfajta lisztes gyökerét fogyasztották ínségeledelként.

47 Ezeken kívül csupán egy, lényegében lokalizálható csúfolót ismerünk, ami lényegében egy gesztus, egy mozdulat és egy rövid mondat: - Jaj, a kisujjam! - mondták a páciniak a karcsaiaknak, miközben megrázzák kezüket, mint aki azt fájdalmasan megütötte. A hagyomány szerint ugyanis az angyalok egyike, mikor azok repülve hozták a karcsai templom harangják, megütötte az ujját, s a harangot a Karcsa vizébe ejtették. A néphagyomány ezzel a történettel adott magyarázatot arra, hogy Karcsa gyönyörű Árpád-kori templomában nincs harang.

48 Egy olyan helyi történetet találtam, ami - a fentiekkel összefüggésben - jellemző mentalitást figuráz ki, s nem egyszerűen csak az ostobaságot veszi célba. A páciniak mondták az „egyszeri" karcsai lányról, hogy amikor felvették a szekérre, s biztatták, hogy tegye le a hátáról a batyut, azt válaszolta: - Nem teszem le, mert sietek! Ezt a páciniak jellemzőnek vélik a rendkívül dolgos, mindig a munkában levő karcsaiakra. A többi falucsúfoló jobbára általánosan ismert a Bodrogköz falvaiban. Ismerik őket a karcsaiak is, de a páciniak használták őket jobban Karcsa megítélésére. Ennek hátterében felsejlik mindaz, amit jelen tanulmány más részleteiben a két falu közötti különbözőségről megfogalmaztam. Felhajtották a legyet a padlásra, s elvették a lábtót, hogy ne tudjon lejönni. Liba helyett megtépték a meszes fazekat. Disznó helyett a furikot perzselték meg. A kiscsikót a verembe zárták, hogy ott egerésszen. Újságpapírt (cigarettapapírt) tettek a kismalac lába alá, hogy felérje a vallót. A kerítésre terítették a krumplilángost, hogy száradjon. Nagyponyvát terítettek a házra, mikor jött a vihar. Sorompót tettek a két krumpliföld közé, hogy a krumplibogár ne másszon át egyikről a másikra, stb. 46 Balassa Iván hívta fel a figyelmemet arra, hogy a falucsúfolókban rejlő, eltérő vonások kifejeződését már 1798-ban felismerte és megfogalmazta Szirmay Antal. 47 A terepen gyűjtött adatokat vö. Nagy Géza 1992. 181. 48 A történetet Tompa Mihály is feldolgozta A karcsai templom című versében. A helyi hagyományhoz: Balassa Iván 1975. 20. 1144