A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

GODA Gertrúd: A hatalom és a művészet – a Miskolci Egyetem köztéri alkotásai

kus rend a robusztus, termékeny női idomok és azok antiaxonometrikus árnyékai kimondottan a téri élmény síkra vetítésének sajátos, Barcsayra jellemző megoldását adják. A nyugodt statika, a felületgazdag mozaikrakás, mind mind hozzájárul ahhoz a feledhetetlen élményhez, amit a mű rendelkezésre álló kicsit szűkös térben is kivált a nézőkből. A márvány egymáshoz közelítő finom színei és a formákat hangsúlyozó tónusok először jelennek meg az életműben. Sajnos az előtér gyakran installációkkal beépül, s akkor a mű összhatása sérülni kényszerül. Ahhoz, hogy ezen évtizedből jelentős muráliákat sorolhatunk fel, akár városunkban, de országosan is annak az az oka, hogy volt egy ún. „kétezrelékes törvény", ami a beruházás összegéhez képest, a hozzárendelhető művészeti alkotások anyagi fedezetét biztosította. így számos középület ünnepi hatását emelő, dekoratív, de gondolati közlendővel is rendelkező munka születhetett. Ezek általában az épülethez viszonyítva hamarosan el is készültek, s néhány évi késéssel helyükre kerültek. A viszonylag sok feladat lehetősége pedig a művészek részére néminemű kísérletezést is jelentett, ami majd egy későbbi muráliánál mint tanulság szolgált. (Ekkor épülő új egyetemeinket fontos kiemelni azért is, mert oda különös gonddal, a jövő értelmisége iránti felelősség mellett készültek a murái iák.) A kis aulának nevezett A/l épület mennyezeti gipszplasztikáját Berczeller Rezső (1912-1993) készítette. A nonfiguratív kompozíció, ami önmagában harmonikus és a belső tér esztétikáját emeli, viszont nem fejezi ki a hely szellemét, s úgy tűnik, a művész különösebben nem is törekedett arra. Más, intimebb fogadóterek kialakítását segítették azok a kerámia faliképek, amelyek elsősorban Majoros János (1928) és Csekovszky Árpád (1931) nevéhez köthetők. Sajnos ezek a kollégiumok túlzsúfoltsága miatt mára élvezhetetlen állapotba kerültek. Részben lefalazva, csupán apró fragmentumuk utal eredeti mivoltukra. De így is hordozzák magukon azt a gondolatkört, amiben a diákság mindennapjait töltötte. A „miskolci mozaik" teremtő erejével, az előadóterem falán megjelenő ólomgrafika a tudásba vetett rendíthetetlen hitével, valamint a sánta conversazione-t sajátosan megfogalmazó monumentális kárpit révén - ma már tudjuk -, hogy a Miskolci Egyetem nem csupán saját korának új, közösségi műfaj teremtésében ért el jelentős szerepet, hanem tárháza lett a klasszikus magyar köztéri alkotások legjobbjainak. E jeles művészi etap záróakkordja Vilt Tibor (1905-1983) Technika című szobra (1972). E mű sincs sajnálatosan benne a hazai művészeti köztudatban, pedig Vilt e munkája túlmutat azon a szerepen, amit az itteni genius loci várt el tőle. A Technika ugyanolyan méltatlanul mellőzött darabja az életműnek, mint amilyen Medgyessy Ferenc már tárgyalt Építkezője. Ennek oka talán nem a földrajzi távolságban van. Van olyan nagy ez az ország, ez a kultúra, hogy ily szerényen meghúzódhatnak remekművek? Már valami száműzöttség érződött a mű felállítása körüli bizonytalanságban is, amit az alkotás elnevezése tükröz. Leggyakrabban Homo-nak, de Tudós-nak is titulálják azt, s van hogy egyszerűen Vasmunkás-nak nevezik. Az alkotó maga Techniká-nak hívta és szervesen beillesztette abba a felfogásbéli sorozatába, amit egyszerűen „szerszámok" kifejezéssel illetett. Figyelemre méltó, hogy Vilt, aki már fiatalon is expresszív művészetet folytatott és a Szocialista Művészek Csoportjához közeli eszmét vallott - bár maga nem volt tag - a szocialista realizmus korszakában, amikor a direkt eszmeiség, a pártosság, az erkölcsi nevelőerő és a közérthetőség elvárásként jelentkezett - szinte megbénult. Amint az E/5ös kollégium falán látható, egy fiatal nőről készült (1957) domborműve mutatja, útkeresésében sokkal inkább a szecesszióhoz nyúlt vissza, mintsem hogy realista felfogásban 893