A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

GODA Gertrúd: A hatalom és a művészet – a Miskolci Egyetem köztéri alkotásai

4. kép. Barcsay Jenő: Beszélgetők - kartonterv a „Miskolci mozaikhoz" (1949) (repró: Kulcsár G.) mintázott volna. A lobogó haj tömeg egybeolvad a támaszul szolgáló fa lombozatával, s csupán a kérkedően felmutatott körző segít a munkát korba helyezni. (Itt az egyetemen számos helyen találkozunk ezzel a jól olvasható szimbólummal: Domanovszkynál, Hincznél, de majd Kerényinél is - ami ez idő tájt a szellemi alkotótevékenységre, legfőképpen a műszaki értelmiségre vonatkozott. Vilt 1944-ben, saját művészi szabadságát fel nem adva műtermi magányában alkotta meg híres „Merengő"-jét, majd a „Satu és szobrot" és az „Állvány és szobrot" (1964-68). A korábbi, szárnyaló expresszivitást felváltja a szerkezetiségre való törekvés, de mindig megmarad a művek telítettsége. A tektonikus rétegek zaklatott formáiban a líra rejtőzködik, és szinte felmagasztosulva immár az apró ötlet valósággá lesz és önmagát vállalva kiáll a köztérre: hirdetvén egy új korszak új eszményét és az új művészeti harmóniát. A „Satu" alá tett posztamens ugyanolyan jelentőséggel bírt, mint maga a szobor. A „Technika" is szinte önmagából sarjad azáltal, hogy állványa ugyanolyan formafogással készül, mint a belőle felnövő emberszerű lény. Szerencsésen Vilt Tibor nem az elgépiesedésről csinált szobrot, hanem az alkotó elme diadaláról, ami saját teremtményébe önmagát vetíti ki. A „homo" mivolt jelzésszerűen, de arányából annál egyértelműbben adja magát. Egy-egy szegecs-ízület segít a gyorsabb felismerésben, vagy a „Merengő" figuráján már alkalmazott kampószerű kéz átvétele, amint könyvet szorít hengerelt vaslemez testéhez. 5. kép. Vilt Tibor: Technika (1972) (fotó: szerző) 894