A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

HOFFMANN Tamás: Cserépedények (Néhány példa Európából)

városokba költözött, a 12. század óta tehát működtek már az itteni kisvárosokban fazekasok. A mázbevonatot az Alpoktól északra valószínűleg ők alkalmazták először a 13. századnál nem korábban. Innovációkat vezettek be az agyag formálásában és égetése során. Speciális technikát alkalmazva kőcserép ivóedényeket készítettek az egész középkoron át, kerámiájuk jellegzetessége sómáz bevonatuk (Steinzeug) volt. A fazekasok jó adófizetők voltak. A középkori földbirtokosok szinte versengtek azért, hogy letelepíthessenek közülük néhányat. Az előállított áru kelendőségét bizonyítja, hogy egyre nagyobbá táguló vásárkörzetbe exportáltak. (Már a 13. században használt edényeket találtak - várásatás során - Limburg tartományban, a 14. században pedig több ponton Angliában. Ilyen edényeket vásároltak a tehetősebb nemesek Dániában és Dél-Svédországban. Másfelől Magyarországon, Zsigmond császár budai palotájában használták ezeket a borosbögréket. Néhány emberöltő múlva már a parasztok is meg tudták fizetni a sómázzal bevont kőcserepeket. Id. Péter Breughel mulatozó parasztjai a 16. századi Flandriában már a frecheni és siegburgi kancsókból kortyolták a bort.) A piac tágulása jelzi az igények növekedését. Hessenben és Lotharingiában a középkor derekán már nem is városokban dolgoztak az iparosok, néhány falu lakossága szakosodott a kőcserép készítésére. A dél-német tájakat főleg ők látták el árujukkal. A kékesszürke, barnásszürke - kaolinfölddel elegyes - agyagból St. Pölten és más, Duna menti osztrák településen készítettek ivóedényeket. Angliában és Észak-Franciaországban is több helyütt kamatoztatták a kőcserép előállításának speciális ismereteit. A kontinens néhány pontján (például Aachen körzetében) megfigyelhető, hogy az itt élő fazekasok már régebbi idők óta készítették az ivóedényeket, de a 14-15. század előtt még nem jöttek rá, miként lehet a magas hőfokú kemencében való égetéssel előhívni a tetszetős és praktikus sómázbevonat értékeit. Az asztali teríték felértékelődése miatt a 15. században tányérokat is állítottak elő - sómázzal bevont - kőcserépből. Az ünnepi étkezés új rituáléja szerint nem nyúlkálnak a közös tálba, mindenki illedelmesen viselkedik, csak a maga tányérjában kotorászik. A Rajna-melléki Siegburg mesterei, akik a 13. század óta készítették az ivóedényeket, ezt a drága kőcserép árut jól iszapolt agyagból állították elő és 1250 °C hőfokra felfűtött kemencékben égették. (Ők szolgáltattak mintát azoknak, akik napjainkban terített asztalukon - porcelán étkészlettel és ólomkristály poharakkal - bizonyítják vendégeiknek anyagi helyzetük és ízlésük szilárdságát. Ugyanők étkezés után a kellékeket szekrénybe zárják, nehogy a mindennapi használatban egy darab is eltörjön a készletből.) A keménycserép-készítés, majd (jóval később) a kőedény előállításának technológiáját alkalmasint a 13. századot megelőzően a kemenceépítés és a cserépégetés sikeres újításaival alapozták meg Köln körzetében, majd - élvezve monopolhelyzetük előnyeit megőrizték szakmájuk műhelytitkait. A Rajna-völgyi városkák áruját 1200 óta a Hanzavárosok vonzáskörzetében terjedő áruféleségnek tekinthetjük, amelyet a tengermelléki városi kerekedők szállítanak élelmiszerek, textíliák mellett a későbbi Alsó-Szászország, Dél-Skandinávia övezetébe. Rajna-melléki kőcserepet vásároltak a 15-17. században a Baltikumban, Svédország, Norvégia és a mai Finnország kikötővárosaiban, sőt Novgorodban is. Teljesen egyértelmű, hogy a kerámiaipar a tengeri kereskedelem kihívására válaszolt. A folyamat korongolt edények szállításával kezdődik a 11. században. Ekkor még nem is tudtak kőcserepet előállítani. Nemsokára Hessen és Alsó-Szászország (1250 után), majd Szászország (1300 táján) is exportáló övezet rangjára lépett elő. A történetnek még sok a tisztázatlan részlete. De akármint is van, Északnyugat-Európában a kikötővárosok a tengeri útvonalak és áruforgalom jóvoltából váltak a mondott körzetek áru712