A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 38. (1999)

HOFFMANN Tamás: Cserépedények (Néhány példa Európából)

kivitelének központjaivá. Ezekben a tartományokban persze mindenütt konkurenciaháborúság dúlt az egyes „kerámiaközpontok" között a 13-14. század óta. Az ok abban rejlik, hogy a 11. század óta az Északi-tenger mentén (elsősorban Hollandiában), Angliában, Észak-Franciaországban a középkor végén egyre több városban állítottak elő kőcserepet, majd kőedényt, sőt a 17. században már (Delftben) porcelánt is. A keményporcelán készítését 1708-ban MeiGen városában találták fel. A minta a kínai porcelán. A kínai technológia adaptációját számos ipartörténeti fejezetben készítették elő kontinensünkön. Valamennyi változást részint a fajansz-, részint a majolika-előállításnak délről kiinduló, majd északnyugati irányú terjedése idézte elő. A változások hátterében felismerhető a parasztkerámia és a parasztház díszedényeinek kultúrhistóriája. Másrészt azt sem szabad elfelejteni, hogy a kultúrtörténet utcájában nincs egyirányú forgalom. A kerámiaművészet tetszetős teljesítményeit nyilvánvalóan a paraszti fogyasztó-piac is igényelte, s - értékcsökkentve - meg is kapta. A Delftben gyártott porcelán adaptálta a Kínában szokásos fehér alapon alkalmazott kék színű díszítéseket. Ezek a porcelánok eljutottak csaknem minden európai tájra, még a távoli Erdélybe is. Majd a divatot a „szász" parasztoknak dolgozó fazekasok is átvették és a porcelánutánzatú mintákkal készítették portékájukat a 19. század első felében. A század végén már a magyar falvak vásárlóközönségének állították elő Korond és még néhány fazekasfalu az ólommázas cserépedényeket. A mázas, mintás cserépedény tehát közgazdasági értelemben áru, a népművészet hordozója maga az áruforgalom. Először Itáliában (és a mediterrán medence nyugati karéjában) ismerték fel a középkori fazekasok és a kereskedők, hogy növelniök kell az áruexportot. Mindazonáltal Genova, Bergiola, Luscignano, Sarzana, Zignago, Bracco, Casola in Luginiana, Lecco stb. 5-13. századi leletei arra látszanak utalni, hogy a kerámia áruforgalma egyelőre még meglehetősen korlátozott volt, a nagyobb tételek szállítmányozása csak a 14. században indult el. Elsősorban a tengeri útvonalakat igyekeztek kihasználni, a kereskedelem már korábban is forgalmazott áruféleségeit gyarapították cserépedényekkel. Az antik idők óta nem tudták nélkülözni a konyhákon a nagyméretű (kb. öt liter űrtartalmú) fazekakat. A mediterrán övezetben ezek a 14. századig használatban voltak. Elsősorban élelmiszerek alapanyagainak tárolására használták valamennyit. Pisa fazekasait dicsérik a 14. század óta készített tíz-húsz literes edények, a kisebbekben ételt is főztek. A 14-15. században előállításuk központja áttevődött Liguriába. A mindennapi használatban azonban a cserépedényeknél sokkal jobban beváltak a kőből faragott és csiszolt készítmények. Az Alpokban működő műhelyek termékei Liguriában a 14. századtól kezdve terjedtek el, a cserepeket pedig öntöttvas edények váltották fel a konyhán a 19. században. A díszkerámiát Északnyugat- és Közép-Európa jó részén fémedényekkel helyettesítették az idők folyamán. Az alacsony olvadáspontú ólom, ón, valamint ötvözeteikkel előállított horgany volt hivatva pótolni az arisztokraták által kedvelt ezüstöt. Polgárok és nyomukban a parasztok hasznos befektetésnek tekintették ezeknek az ivóedényeknek és tálaknak, tányéroknak a vásárlását. Noha a polgári otthonokban a középkorban már megjelentek a presztízsnövelő tárgyak, a parasztok számára csak a 18. századi konjunktúrák tették lehetővé felhalmozásukat. Akár agyagból, akár ércből készültek az edények, a szárazföldi áruszállításokban mindenütt igyekeztek kihasználni a folyók adta előnyöket. Az Északi-tengeren közlekedő gályák hovatovább azt a szerepet játszották, amit jóval korábban a mediterrán vizeken a hajóforgalom. A Rajna, a Szajna, majd az Elba is az áruszállítás csatornája lett. A 13-15. 713