A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

KUBINYI András: Központi helyek a középkor végi Abaúj, Borsod, Heves és Torna megyékben

gazdasági szempontból városnak számító település (összesen 27) vagy szabad királyi, vagy földesúri város, vagy olyan oppidum, amelyet mindig annak neveztek. Az átmeneti kategóriához (11-15 pont) a tárgyalt 11 megyében 36 település tartozik, közülük 32 (88,9%) mindig mezővárosként fordult elő. Itt azonban már találunk három olyan központi helyet, amelyek mező városságára csak 1490 után maradt adat, valamint egyetlen falut, igaz, ez a jelentős vásárközpont a Sopron megyei Babot volt. Már egész más a kép a következő, 6-10 pontos kategóriával, amelyet fenn átlagos mezővárosnak neveztünk. 101 település tartozik ide (69 nyugaton, 32 északon). 43 mindig oppidumként fordul elő (42,6%), nyugaton 46,4%, északon 34,4%); 19 (19,8%) csak 1490 után neveztetik mezővárosnak (Ny: 24,6%), É: 6,3%); a forrásokban csupán egyszer említik oppidumnak 18-at (16,8%. Ny: 13%, É: 28,1%). 22 falu (19,8%) tartozik ehhez a csoporthoz. (Ny: 15,9%, É: 31,2%). Végül a központi funkciót ellátó falvakhoz (1-5 pont) 77 helység tartozik, közülük tényleg falu 56 (74,7%, Ny: 74,2%, É: 63,6%). Ezen kívül van egy többször, 6 1490 után, 14 egyetlenegyszer mezővárosként előforduló település is köztük. Ez a statisztika tanulságos összehasonlítási lehetőséget ad számunkra. Amennyiben leszámítjuk a központi funkciókat ellátó falvakat (hozzászámítva néhány jelentéktelen mezővárost), azaz az 1-5 centralitási ponttal rendelkezőket, akkor a hét nyugatdunántúli megyében 111, az északkelet-magyarországiakban 53 város és mezőváros és mezővárosias falu marad. Mindkét területen van egy-egy szabad királyi (Kassa és Sopron) város, nyugaton két püspöki székhely (Győr és Veszprém) és egy földesúri város (Kismarton), északon egy püspöki székhely (Eger). Nyugaton a 111 város és mezőváros 16,2%-a tartozik a városokhoz, a jelentős és közepes város jellegű mezővárosokhoz, azaz 16 ponttal többel rendelkezik. Ugyanitt 21,6 a %-a a részleges város jellegű mezővárosoknak (11-15 pont). A 6-10 pontos átmeneti kategóriához pedig 62,2%-a számítható. Ezzel szemben a négy északkelet-magyarországi megyében a három kategória százalékaránya a következő: 17%, 22,6%, 60,4%. Ami a feltűnő, hogy nincs lényeges eltérés a két egymástól távol eső régió között. Az arányok azonban lényegesen változnak, ha az utolsó kategóriát is figyelembe vennénk, a falu jellegű központi helyeket, hiszen ezek a Nyugat-Dunántúlon a központi helyek 37,3%-át, északkeleten pedig csak 17,2%-át teszik ki. Ez az eltérés nyilvánvalóan a Délnyugat-Dunántúl speciális földrajzi helyzetének következménye, ahol a tagolt, völgyekkel szabdalt felszín miatt számos helyi kisközpontnak kellett kialakulni. A négy délnyugat-dunántúli megyében az arányuk még nagyobb volt az egész Nyugat-Dunántúlnál: 40,0%, de pl. Zalában a központi helyek 45,5%-a tartozott a falusi jellegű centrális funkciót ellátó településekhez.

23 A városiasnak mondható központok arányán ez azonban nem változtatott a nyugati régióban. Mindez arra utal, hogy a jogi helyzet nem elhanyagolható tényező, az élen valóban a „valódi" városok (beleértve a földesúriakat) állnak, valamint az állandóan, vagy rendszeresen mezővárosnak nevezett települések egy része. A kései, csak 1490 után oppidumként feltűnő központi helyek többsége nem éri el a régi mezővárosok jelentőségét, a csak egyszer mezővárosként előfordulók pedig alig emelkednek ki a falvak közül. Ezek figyelembe nem vételére korábban már Fügedi Erik is figyelmeztetett.

24 Magam mégsem merném őket teljesen elhagyni, hiszen egy részük, kb. a felük, mégis kiemelke23 Kubinyi (a 16. j.-ben i. m.) 322. 24 Fügedi Erik: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tanulmányok a magyar középkorról. Bp. 1981. 77-78.; Bácskai Vera: Magyar mezővárosok a XV. században. (Értekezések a történeti tudományok köréből 37.) Bp. 1965.21. 505