A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 37. (1999)

RINGER Árpád: Miskolc és Borsod-Abaúj-Zemplén megye szerepe a magyarországi régibb kőkor kutatásban

- 1863-ban láttak napvilágot. Hatásuk sajátosan kettős volt: egyrészt kutatásra sarkalltak, másrészt az állandó, terméketlen kétkedés magvát is elhintették ... Az 1862-től 1891-ig, a miskolci leletek megtalálásáig és Herman Ottó fellépéséig újabb és újabb lelőhelyekről kerültek elő Magyarországon az ősember biztosnak vélt nyomai. Ezek körül azután heves viták robbantak ki, amelyek mindig a bizonyítás kudarcával zárultak. Tudománytörténetünknek ezt a szakaszát kellő joggal tekinthetjük a „terméketlen viták" korának. Ezt váltotta fel a „kibontakozás kora", amikor is a nézetek egy lelőhely leletanyaga, a Bársony-házi szakócák körül csaptak össze. Résztvevői pedig Herman és ellenfelei voltak. Ez a harc a korábbiakkal szemben koncentráltabb volt, viszont jóval hosszabban elhúzódott, akárcsak Boucher de Perthesé Franciaországban. Ennyiben tehát mindenképpen találó Herman véleménye, amikor pokoljárását a francia sorstárséhoz hasonlítja: „Boucher de Perthes sorsa magyar földön is mintha kicsinyben ismétlődésre kelt volna... az első három tárgyat... pelaolithnak tekintettem, és leírtam, tehát mint elsőt a magyarokföldjéről, amelyre nézve fennállott a feltevés, inkább tévedés lehetősége, hogy az ősember elterjedése magyar földre nem nyúlt át. Mi sem természetesebb, mint az, hogy ellenem, aki az ellenkezőt bizonyítottam, szintén ádáz harc indult. " Az összevetés a két kutató tudományos életútjában a fentieken kívül még sok más tekintetben is jogos. Hiszen a magyar esetben is egy polihisztor és geológus ellenfelei összecsapásáról volt szó, méghozzá egészen hasonló körülmények között előkerült szakócaleletek kapcsán. Sőt e párhuzamot annyiban is érdekes kiegészíteni - Herman Ottó véleményére gondolva, aki a Szinva-völgyet egy helyütt a magyarországi Sommevölgynek nevezte -, hogy valóban igaz, a Szinva belvárosi és Bársony-ház környéki völgyszakasza sokban emlékeztet a Somme folyóéra. Az egészen megdöbbentő egyezés a magyar és francia őstörténettudomány kibontakozása között még abban is rokon, hogy mindkét helyen végső soron az ősember korának igazi kutatási centruma a nyílt folyóvölgy helyett a karsztos középhegyvidék lett, a barlangi lelőhelyek világa, ahol az ember régészeti emlékei szerencsésen találhatók együtt az egykori állatvilág korhatározó maradványaival. így Miskolcon Hámor alacsony, középhegységi karsztos területe a Szinva mély és keskenyen bevágódott barlangos völgyével Les Eyziest idézi, ahol a francia őstörténetkutatás végső soron valójában kibontakozott. Nem túlzás, ha a feltűnő egyezések alapján városunkat - az őstörténet szemszögéből -, Herman nézetével szemben inkább Les Eyzieshez, a Capitale de Préhistoire-hoz hasonlítjuk. Hiszen még a magyar őstörténet-kutatásban betöltött szerepe is meglepő egybeeséseket mutat. Visszatérve a Herman Ottó és Halaváts Gyula között kirobbant vitára, illetőleg a geológia szakemberének előbbiekben vázolt véleményére, ma már tudjuk, hogy a nevezetes Bársony-házi őskőkori lelőhely üledékföldtani, felszínalaktani képe jóval bonyolultabb, mint ahogyan azt Halaváts egykor - túlzott egyszerűsítéssel - értelmezni kívánta, egyértelműen holocénnek tekintve azt. Napjainkból visszatekintve jogosan róható fel neki, hogy geológusként éppen a Herman-féle „szakócákat" rejtő üledékkel foglalkozott a legkevésbé. Igaz, kora tudományos felfogását követve nem is ettől, hanem őslénytani leletektől várta a kőszerszámok korának eldöntését. Csakhogy paleontológiái maradványok nem lévén, sem a Herman által hitt jégkori, sem pedig az általa erőltetett jelenkori besorolásra nem volt hitelt érdemlő ún. sztratigráfiai bizonyíték. 5 Kósa-Keve-Farkas, 1971. 165-166. 12