A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HÁLA József–LANDGRAF Ildikó–SZÉKELY Kinga: Az aggteleki Baradla-barlang mondái

hallás után jegyezte volna le, hiszen szövege a részletekben is hasonlóságokat mutat Tatár Péter írásával. Schwab a történet egésze szempontjából elhanyagolható mozzanatokban is hűen, pontról pontra követi Tatári. Példaként szolgáljon egy-egy rövid részlet a két változatból: „Midőn egy vén banya azt súgja nekie, / Hogy a Baradlába kell csak keresnie, / Oda bújtak hárman, s csak a reggelt várják, / S aztán e vidéket végkép oda hagyják. / Tvartkó oda dob a hirért a banyának / Egy erszény aranyat, és a sok szolgának / Parancsolja rögtön, hogy égő fáklyákkal / Menyjenek keresni az anyát lányával, / S ő maga is megyén haraggal keblében, / Kicsinálva azt már előre fejében, / Hogy Krisztina anyját karóba huzatja, / És pásztor kedvesét majd felakasztatja."

61 „Ekkor az öreg boszorkány a rablók fülébe súgta: a menekülőket a Baradlában keressék. Vad örömmel vetett az öregasszonynak egy zacskó aranyat és felkerekedtek a féktelen barlangbeli üldözésre. Felbőszülve esküdött anya és leánya gyötrelmeire, a pimasz juhász bitófán végzendő halálára."

62 A következetes egyezések miatt gondoljuk úgy, hogy Schwab nem csak hallhatta a történetet a vezetők elmondásában, hanem olvasta is a Tatár-féle ponyvát. Az is lehet, hogy azt Aggteleken adta a kezébe valamelyik vezető, talán Szegő Pál, Szegő Lajos, Szegő Sándor vagy Bódis József, akik abban az időben a legnevezetesebb kalauzok voltak.

63 A 19. században „Az Árgirus mese verses ponyva alakjában széltében el volt terjedve Aggteleken" - írta Antal István Bertalan.

64 Ismerve Tatár Péter műveinek nagy népszerűségét, joggal feltételezhetjük, hogy az aggteleki barlangról szóló „regé"-je is, akár mindjárt a megjelenés évében eljuthatott a faluba. Antal István Bertalan, nem ismerve Tatár Péter művét, a Schwab-féle változatról, részletes indoklással, határozottan kijelentette: „Ám ez a monda sohasem élt a nép száján. Nem élt, nem is élhetett, hisz annyira idegen a magyar néplélektől. Ez a történet még csak nem is itt született, sőt még nem is Magyarországon. Nyugati szellemű annak minden szava. Hogy honnan vette ezt Schwaab [!], ma már nem tudhatjuk, de semmiesetre sem nálunk, még kevésbé az aggteleki néptől. [...] Állítom, hogy ez a »monda« nem létezett. [...] Sohasem volt élő és létező monda, hanem csak egy német írónak a szüleménye."

65 E kategorikus kijelentés fényében még figyelemre méltóbb, hogy a monda egy változatát Aggteleken 1995-ben még rögzíteni lehetett (Függelék V., lásd még az alábbiakban). A Schwab-féle változatot ismereteink szerint először Dudich Endre közölte magyar nyelven, feltehetően a saját, eléggé szabad fordításában

66 (Függelék III.). Jakucs László több művében idézte a mondát. Először 1952-ben publikálta Dudich Endre közlésére hivatkozva és támaszkodva

67 (Függelék IV.), majd később Schwab nevét is megemlítve, de gyakorlatilag az 1952-ben Dudich Endrétől néhány kis változtatással átvett szöveget tette közzé.

68 A Dudich-féle és a Jakucs-féle szöveget összehasonlítva két lényeges különbségre figyelhetünk fel. Jakucs László első közléséből (azután a többiből is, mert később saját első változatát adta közre) hiányoznak a Dudich-féle szövegből az alábbiak. A Tvartkó név előtt nem szerepel, hogy „a morva származású" és kimaradtak a következők is: „Krisztináék a szorongatottak végső 61 Tatár R, 1859a. 58-59. 62 Schwab, E. 1865. 72. 63 Bérczy K., 1854a. 78.; Hazslinszky T., 1991a. 58.; 1991b. 69.; 1992. 42. 64 Antall. B., 1965. 18. 65 Antall. B., 1965.4-6. 66 Dudich K, 1932. 16-17. 67 Jakucs L., 1952. 10-11. 68 Jakucs L., 1957. 70.; 1961. 78.; 1975. 21-22. 715