A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HÁLA József–LANDGRAF Ildikó–SZÉKELY Kinga: Az aggteleki Baradla-barlang mondái

menedékéhez, Istenhez fordultak segítségért. Térdreesve, buzgó imával kérték, hogy mentse meg őket a martalócok karmai elől." Feltételezzük, hogy a szövegcsonkítást a politikai és ideológiai „lektor" (cenzor) hajtotta végre. Ne felejtsük el, hogy Jakucs László elsőként említett művének megjelenési éve 1952 volt! A monda szépirodalmi feldolgozását Lipták Gábornak köszönhetjük, aki a nagy fantáziával megalkotott műve megírásához Jakucs Lászlónak és Kessler Hubertnek a Baradláról szóló munkáit használta forrásul.

69 Lipták Gábornak Az aggteleki pásztor kétszeri közzétételével

70 jelentős szerepe volt abban, hogy az ifjúság az aggteleki barlangot, annak világra szóló szépségeit megismerje. A mondának a mai hagyományban élő változatára 1995-ben Székely Kingának sikerült rábukkannia. A gyermekkorában a nagyapjától hallott történetet Újvárosi Antal videokamerája előtt Bódis Istvánné (sz.: Aggtelek, 1922. július 18., leánykori neve: Tarczali Vilma) mondta el (Függelék V.). Nagyon valószínű, hogy az 1995-ben gyűjtött mondának a forrása Tatár Péter 1859-ben közölt és Aggtelekre eljutott „regé"-je volt, amely a folklorizálódás törvényszerűségei szerint átalakult és a hagyományozódás rejtett útjain haladva, búvópatakként bukkant elő az eredeti történet megjelenése után 136 évvel. Az is feltételezhető, hogy Tatár Péter nem az aggteleki folklórból merített, mert az 1853. augusztus 19-én ott járt

71 Bérczy Károly (Balassagyarmat, 1821-Pest, 1867), az ismert költő és „beszélyíró", a későbbi jeles fordító, szerkesztő, valamint a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság tagja,

72 aki aggteleki utazása fő céljának a mondagyűjtést tekintette, a következő évben megjelent könyvében az alábbiakat írta: „Én, a beszélyiró, természetesen csak a hagyományos népmondák és regékre tartok hajtó vadászatot, melyeket hosszú téli estéken a nagyapa mesél térdén ülő unokáinak a Baradla csodáiról, rejtelmeiről, tündér lakóiról. Már benn a faluban kezdem tudakozásaimat. Hasztalan! Nincs egyetlen emlék, vagy rege a harczias századokból, minőt a Rajna partjain, Schweiczban, Németországban minden lépten hallani kénytelen az utas. - Itt mindenki legfölebb csak azt tudja elmondani, hogy a barlang új-ága huszonhét év előtt fedeztetett fel, hogy az ó-ágban kerékvágások kövületei láthatók, hogy az egykor lak- vagy menhelyül szolgált; hogy e gyanitásban megerősit az embercsont halmaz, mely a denevér-ágban ma is látható; s a kalauz intésül még azt adja hozzá, hogy vezető nélkül bemenni nem tanácsos, mert az ember úgy eltévedhet a szerte ágazó sikátorok közt, hogy soha többé ki nem talál; példa erre egy angol, ki több év előtt egyedül ment be a barlangba és soha többé ki nem jött, csak néhány év múlva akadtak történetesen szétmállott ruhái közt csont maradványaira, sat. Ennyiből vagy hasonlókból áll az egész barlangi mythosz. - Képzelő tehetsége s népköltészete szegény-e a magyarnak, vagy a mindennapi élet komor valóságával küzdve ábrándképekre nem hajlandó-e, vagy nem viseltetett soha kegyelettel múltja története s hagyományai iránt s feledésbe engedé menni az őskor eseményeit, regéit? E kérdéseket jegyeztem a sikertelen keresett népmondák számára készített lapokra s látván a várt szekér megérkeztét, a gyülekező társasághoz siettem."

73 Bérczyí valószínűleg annyira elkeserítette gyűjtőútjának sikertelensége, hogy „kénytelen volt" ő maga egy „tündérregé"-t alkotni. A „deli levente" és „bús dalia", Ke69 Lipták G., 1974. 394. 70 Lipták G., 1969. 154-193.; 1974. 154-193. 71 Vendégkönyv 1835-1877. 72 Szinnyei J., 1891. 907-909. 73 Bérczy K., 1854a. 76-78. 716