A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

DÖMÖTÖR Ákos: Az ipari termelés hatása a Hangony-volgyi emberre. Jelenkor – történeti és néprajzi változásvizsgálat a hetvenes évek első felében Ózd környékén

nevezésre nem emlékeztek. Az egyes települések kulturális izolátumok voltak, amelyeknek elemeit néha fejtörések árán kellett egyeztetni a lakosság tagjainak találkozásain. A barkó etnikai csoport neve a Hangony-völgyi lakosság körében nem létezett. Úgy tűnik ennek a szónak a jelentkezése, mintha értelmiségi körök tagjai alkalmazták volna ezt az elnevezést egy kulturális egység megjelölésére. A műveltség terjedésével a „népnév" jelentés keveredett a tájon ismert tartalmakkal. Az ismeretek növekedésével a községek lakói iskolában, könyvekből megtanulták, hogy ők barkók, és egy meghatározott népcsoporthoz tartoznak. A kulturális és életmódbeli közösségek tagjai a művelődés folyamán akkor döbbentek rá kultúrájuk helyi színeire, sajátos vonásaira és különös jegyeire, amikor ezek szélesebb földrajzi kiterjedésben olvadtak szét, és éles bírálatot kaptak az ózdi munkásságtól a városi szabványtól elütő részleteiért. Az ózdi munkásság általánosítása, amely a barkó szó 'buta paraszt' jelentésével egy kalap alá vette az egykori jobbágyokat a hajdani nemesekkel, tömörítő hatást jelentett a Hangony-völgyi bejáró dolgozók éledező társadalmi felfogása irányában. A gyárba járás új közösségeket teremtett. Ósdi válaszfalak dőltek össze az emberek között. Viszonyrendszerében nyíltabbá és - ha lehet mondani - korszerűbbé vált a falu a gyáróriás tövében. A nehéz körülmények nem riasztották vissza az újdonsült ipari dolgozókat a bejárástól. A két világháború közti években egyik kezükben a viharlámpát, másikkal görbe botjukat szorongatták. Akár esett az eső, akár éjszaka volt, menniük kellett. Ha enyhén sütött a nap, vidáman haladtak a patak partján a bejárók. Füttyöngettek egymásnak. Amikor hazatérőben a községhez közeledtek, gyerekek futottak eléjük, és körülvették őket. Addig nem szabadultak, amíg néhány cukorkát nem adtak nekik. Ezt a cipőfűzőszerű nyalánkságot medveszarnak nevezték tréfásan. A halványodó régi, három-négy évtized vándoraira még emlékeztek a hetvenes évek második felében a völgy lakói. 1945 előtt Domaházáról Holló Daróci Sándor, Vincze Béla, Tar Béla, Dolezsál Ernő, Kisbenedek Bálint, Kissikátorból id. Németh Bálint Csoszár, Kovács Vigó Károly, Varga Sándor, Maruzsi Kálmán és Javorcsik József járt be dolgozni az ózdi vasgyárba. Hangonyban a régi bejárók közé tartozott Dér József is. Dér bácsi mulatságos ember volt: botjába riasztó töltényt szerelt be a kutyák ellen. Veres Pál a Lestál szögből gyalogolt rendszeresen az ózdi gyárba 1912-1944 között. Pedig a munka is nehezebb volt, mint most: 10-12 órát dolgoztak egyhuzamban. Még nehezebb helyzetben voltak a tanyasiak. Balogh Ábel a 20-as, 30-as évek „utóján" a Szentsimontól 6-7 km-re fekvő Mocsolyástól járt be gyalog. Csoda, hogy nem ragadt be végképp a sárba. A „kvártélyozás" általános szokás volt a két világháború közti időszakban, de még 1945 után is előfordult. A nehéz munka mellett egyre kevesebben vállalták a fárasztó gyaloglást.

27 Kisbenedek Kabe József 74 éves domaházai lakos, nyugdíjas kohászati dolgozó rövid mondataival így emlékezett vissza erre: „1947-ben laktam ko vártélyon Boly kon Oláh Lajosnál a Malom utcában. Semmit sem fizettem, mert a felesége Domaházáról való volt. Kilencen voltunk egy szobában. Magunk főztünk paprikás krumplit. Itthonról vittünk száraz tésztát. Főztünk lecsót. Mindent, ami sorba jött. A kislányok valami sztrapacskát főztek. Szombaton jöttünk haza. Vasárnap mentünk viszsza." 27 Dobi Sándor i. m. 18. 624