A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

DÖMÖTÖR Ákos: Az ipari termelés hatása a Hangony-volgyi emberre. Jelenkor – történeti és néprajzi változásvizsgálat a hetvenes évek első felében Ózd környékén

községekből beáramló, proletarizálódó mezőgazdasági nincstelenség között. A bejárás óriási jelentőségét a két világháború közti korszak éles szemű szociográfusa, Szabó Zoltán emelte ki egyik művében, a Cifra nyomorúságban. így írt a vidék népéről: „Nem bomlik, hanem - bizonyos mértékig - átalakul a szegényparasztság ott, ahol bányák és ipartelepek vannak a közelben. Itt a paraszt életforma helyébe, legalábbis a bányába járó parasztság egy részénél lassan a munkás életformája lép. E tájak népének egy részénél érezhető, hogy itt a parasztéletnek inkább átalakulása, mint bomlása folyik. Ez az átalakulás különösen a többi vidékekhez viszonyítva egészségesebb..."

13 Az ózdi vasgyár ipari termelése a két világháború közti korszakban főleg a táj képét alakította át, de a helyi társadalmak megmaradtak zártságukban. A bejáró munkások egy időre el is szakadtak falusi környezetüktől, hiszen kénytelenek voltak magukat meghúzni az ózdi kvártélyon. Időleges lakótársaságuk világában éltek, és nem szolgálhattak városi erjesztőül otthon, a községben. A Hangony-völgyi községek lakossága a századfordulótól a hatvanas évek derekáig töretlenül növekedett. 1900-tól 1965-ig Domaháza népessége 881 főről 1215 főre, Kissikátoré 289 főről 501 főre, Hangonyé 1451 főről 1984 főre, Szentsimoné pedig 929 főről 1206 főre emelkedett.

14 A nagymérvű népességgyarapodás mint a barkó etnikai csoport helyi társadalmának mennyiségi változása jelentős feszültséget teremtett a táj amúgy is korszerűtlen mezőgazdaságában. A lakosság számának növekedése ütemében különbözött egymástól. Az Ózdtól távolabbi községekben a lakosság gyarapodása inkább mutatott fejlődő tendenciát, mint a közeli településeken.

15 A községek népességgyarapodásának üteme és a munkaerőáru felhasználása Ózdon egyáltalán nem volt összhangban egészen 1945-ig. Számos visszaemlékezés szól arról, hogy milyen nehéz volt bejutni az ózdi vasgyárba. Székely Barnabás 75 éves hangonyi nyugdíjas a következőképpen emlékezett vissza arra az időre, amikor 1928-ban gyári munkára jelentkezett: „...bementem a gyárba. Bementem vagy tízszer, hát bizony engem csak kivittek a kapuba. Egyszer szóltam a főmérnöknek, tessék most már fölvenni. - Menjen ki a kapun, már tizedszer van itt! - mondta emelt hangon a főmérnök. - Még tízszer is eljövök, ha föl nem vesz - válaszoltam elkeseredetten neki. Akkor a főmérnök szólt az egyik kőművesmesternek. Úgy fenéken billentett, hogy kirepültem a gyárkapun keresztül. - Eridj, ahova akarsz! Hát itt nem vettek föl." A Rima vezérigazgatóságának tőkés vezetői sokoldalúan ellenőrizték a munkavállalókat. Az egyház szoros kapcsolatban állt a vasgyár igazgatójával. Kiss István 40 éves géplakatos apjától hallotta, hogy „a gyárba csak azt vették föl, akit a pap javasolt. Húsvétkor minden munkásnak gyónni kellett. A gyárnál minden dolgozó kapott egy papírt. Ezt le kellett adni a gyóntatópapnál. Aki nem adta le a lapot, nem vették vissza a gyárba, vagy büntetést kapott." Talán ezért mondják közmondásképpen a völgy lakói: „Kinek Krisztus a barátja, nem kárhozik el, vagy könnyen üdvözül." A szegény néppel rokonszenvező katolikus papok egyike-másika vállalta a gyárvezetőség felé a munkaközvetítést. Az emberbaráti segítségéről szólt Varga István Kap13 Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság. Bp. é. n. 45-46., 123. 14 Varga Gáborné i. m. 136., 220., 318., 555. 15 Kóródi Józsefi, m. 230. 617