A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HOFFMANN Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok)

mazása már eddig is sok új eredménnyel gazdagította a konvencionális néprajz múltról alkotott képét. A „hosszú tartamok" vizsgálata tehát időmetszetekből (különböző időpontokból származó feljegyzések és más — jobbára természettudományos módszerekkel értékelhető — adatsorokból) nyert információk egybevetéséből, valamint a „hagyományok" feltételezett trendjének egymásra vonatkoztatásából áll. Ha tehát (miként a jelen esetben) arra vagyunk kíváncsiak, hogy a természetből kiszakadó emberek önfenntartása, munkakultúrája miként önállósodott, bújt ki az ekológiai szabályok szorításából (mindamellett, hogy függőségét véglegesen mégsem szüntette meg), jószerével csak olyan kronológiai csomópontokon értékelhető szinkron adatsorok segítségével rekonstruálhatjuk a történeteket, amelyek a távoli múltból töredékesen maradtak ránk. Esetleges adatok ezek, holmi telérek az elmúlt idők meddő kőzeteinek masszájában. Még akkor is, ha nagyobb, összefüggő adattömegre bukkanunk, azon nyomban tudomásul kell vennünk, hogy még azok is inkább csak homályos utalásokat tartalmaznak. Ellenben a nem távoli múltból való információk, amelyek tehát a karnyújtásra lepergett századokból maradtak ránk, bőséggel kínálják tanulságaikat, de — felkészültségünk folytán — ma még (szinte áttekinthetetlennek tűnő) tömegben tornyosulnak elénk. Ezek az adatok azonban szinkron sorok, amelyekjobbára csak statisztikailag értékelhetők. A nehézség abból adódik, hogy két teljesen eltérő természetű és különböző módszerekkel kihüvelyezhető adattömeget kell egyidejűleg kezelni, majd a levont következtetéseket egymásra vetíteni. Ezért végeredményben a helyzet az, hogy a kutató felkészültségén meg a szerencséjén egyaránt múlik, mennyire képes a kétféle forrásadottság közötti űrt áthidalni.

18 Az utóbbi évtizedekben egyre több reményt fűzünk az agrártermelés ciklikusságával, illetve a hiánygazdaság szabályaival, voltaképpen az éhínségek gazdaságtörténetével kapcsolatos vizsgálatok megállapításaihoz. Egyfelől rájöttek, hogy az urbanizáció révén kiszélesedett az agrárpiac, másfelől az árforradalomban emelkedtek az élelmiszerárak (és sokszor párosult mindez az agrárolló működésével). Rájöttek továbbá arra, hogy az egykorúak szemléletének változását a világgazdaság kibontakozásának kísérőjelenségeivel kapcsolatos felismerések, illetve annak sejtése táplálták, hogy az élelmiszerek termelését (különösen Északnyugat- és Közép-Európában) motiválták a klímatörténet ciklusai. Ha lehűlés következett be, csökkentek a hozamok, ezért — védekezésül — megnövelték a termőterületet, hogy elkerüljék a betakarítható mennyiségek drasztikus zuhanását, ha pedig enyhült a klíma (mint pl. a 16-17. század fordulóján beállott „kis jégkorszak" után), átmeneti bőségét tapasztalták a gabonának. Ezeket a környezeti hatásokat ellensúlyozták a társadalmak viselkedéséből adódó események. Az éhínségek kiváltó okaként főleg a háborúkat jelölik meg nemcsak a történetírók, hanem a kortársak is. Különösen a harmincéves háború idejéről maradt fenn sok panaszos feljegyzés, minthogy egyrészt a háború elemi csapásként érte az embereket, másrészt már jóval többen tudtak írni, mint a középkori katasztrófák idején. Az események tanúi tehát leírták a kárvallottak nyomorúságát és nélkülözéseit. A hesseni (jó forgalmú kereskedelmi út mellett települt) kisváros, Grünberg evangélikus egyházközségének lelkipásztora 1634/35 eseményeiről szólva például azt jegyezte be az egyházkönyvbe, hogy 1621 óta kilencven alkalommal szállták meg és rabolták ki a hadak a városkát. Ennek következtében „...borzalmas éhínség támadt. Élvezhetetlen dolgokat, lombokat, füvet, bőrt ettek az emberek, hogy éhségüket csillapítsák. Még ezeknek az eleségeknek is áruk lett. Egy patkánytetemért négy guldent kértek. Ennyibe került még 1618-ban egy hízott ökör..." Előfordult, hogy az elföldelt halottakat kiásták, hogy a húscafatokat levagdalják a csontokról és megegyék. 18 Gerndt, 1986., Löfgren, 1987. 91-102., Wiegellmann, 1991/1. 547