A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)
HOFFMANN Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok)
esztendő köszöntött a franciákra. A parasztok zabkenyéren, vízen és gyökereken éltek, Chartres püspöke szerint „csak legelnek, mint a birkák és hullanak, akár a legyek". A Clermond-Ferrand-i püspök is azt írta, hogy a nép egyetlen elesége már csak a zab- és árpakenyér. A még éretlen gabonát is sokan learatták és megették a kalászokat. Normandiában az egyik faluban zabkenyéren és vízen tengődtek a bérlők ekkor, többen pedig éhségtől hajtva arra fanyalodtak, hogy szokásos eleségük helyett korpával sütött zabkenyerüket áztassák vízbe, majd ezzel a pempővel próbálkozzanak jóllakni. Mindezen sanyarúság bepillantani engedte Arthur YoungoX a franciaországi állapotokba, melyekről korántsem volt jó véleménnyel. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a parasztok a zabot rozzsal keverik vagy mások a zabot árpával, mert nélkülözik a búzakenyeret, ellenben zabból sütnek holmi bodagot (az őrleménybe keverve a polyvát is), úgyhogy az „nehéz mint az ólom", mások hajdinán, gesztenyén, répán, aludttejen és kevés — sózott — kecskehúson tengetik életüket. Ilyen látványra emlékeztet mindaz, amit az orosz muzsiknak gyakorta kellett megélnie a múlt században, sőt még később is. Még századunkban is hatósági kényszerintézkedések szabályozták az alacsonyabb tápértékű és kevésbé ízletes anyagok fogyasztását. Ezt szorgalmazták az európai országokban az első és a második világháború éveiben. Az angol király is igyekezett példát mutatni alattvalóinak: rozsot kevertek eladdig búzából sütött kenyerébe, s az uralkodó arra biztatta a főrendűeket, hogy kenyér helyett érjék be sültkrumplival. Még nehezebb helyzetbe jutottak Dél-Itáliában vagy Szicíliában — a nem is olyan távoli múltban — a búzát gyakorta nélkülözni kénytelen parasztok. Századunkat megelőzően legtöbbjük sok éven át a téli hónapokban őrölt makkból sütött kenyéren tengődött. A helyzet annyira kilátástalan volt, hogy a gesztenye és a makk a múlt századi olasz katonák kincstári élelmezési normáiban is fel-feltűnt. A szükség nem „bontotta", ellenkezőleg megerősítette a törvényt. Az éhínség, az étkezési szokások romlása tehát gyakorta visszatérő emléke az emberiség történetének. A tudomány azonban sokáig nem is volt abban a helyzetben, hogy valaki előrukkoljon a megoldás ígéretével. Alkalmasint meglehetősen későn, elsőként Voltaire jött rá arra, hogy „a nemzeti színdarabok és regények helyett a gabonáról cseveg". 17 A tudomány bajai látszólag technikai nehézségekből adódnak. Egyrészt kénytelenek vagyunk többnyire véletlenszerűen előkerült információkat értékelni, melyeknek tömege ugyan idővel növekszik, ám bősége voltaképpen egyedül az írásbeliség elterjedésének következménye. Amikor tehát túlburjánzik a bürokrácia, a múlt kutatója az információk gazdag teliérére bukkan, amikor ellenben szűkszavú felvilágosításokkal kell beérnie, kénytelen meddő rétegeket kitermelni a múlt mélyéről és amit a felszínre hozott, annak nem látja hasznát. Másrészt itt van a „hagyományok" elmélete, a múlt századi evolucionizmus tanainak feje tetejére állított gyűjteménye, mely szerint az eredeti tudás az idők folyamán mindinkább megkopik, egyre inkább be kell érnünk csökkent értékű információkkal és ezekből kell kisütnünk, miként éltek és gondolkodtak őseink. A kisemberek kultúrtörténetének szabályaira kíváncsi tudomány (mivel módszertani nehézségeit, valójában a történelemben lejátszódó események láncolatát csak itt-ott képes leképezni) hiányos felkészültséggel rendelkezik, ezáltal működésében nincsenek kölcsönhatások, átfogó megközelítések, mindössze a megismerés irreverzibilis folyamatai munkálnak benne. Minden jel szerint a kiutat a rokonszakmák egymásra vonatkoztatott felismerései jelölik ki, tehát az interdiszciplinaritás, amelynek tudatos vagy véletlenszerű alkal17 Ábel, 1974., Curschmann, 1900., Young, 1921/1— III. 546
