A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HOFFMANN Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok)

Oroszországban a parasztok mindenütt szívesen megették ezt a lisztes termést, úgy, ahogyan ezt Ázsia nagy agrárcivilizációinak lakói teszik, ha tavak és mocsarak közelében laknak. (Kasmírban történetesen száraz nyarakon, ha kiszáradnak a kiöntések, nem terem meg a súlyom, beköszönt az éhínség!) Elmaradott európai tájakon sem volt más a helyzet. A Volga kiöntésein például a sok súlyom tartotta el az itt lakókat (a Vladimirikormányzóságban), ezt a növényt a környékbeliek ma is „kalmük-dió" néven emlegetik. De már vége annak az időnek, hogy itt, ha a gabona kevés, a súlyom fedezi a szükségletek nagyobb részét. A mai konyhán széles körben elterjedt spenót fogyasztása jószerével csak a középkort követően kezdődött el, ám vadon növő rokonait a prehistoria óta kedvelték őseink. A legfontosabb közülük a Béta vulgáris (Chenopodiacee). Rokonneműi, melyeket gyűjtögetnek, részint elvadult kultúrnövények. Ilyen történetesen a franciák körében kedvelt Artiplex hortensis L. (ez kerti vetemény), illetve van gyűjtögetett változata (Chenopodium album L.) is, a libatop, amely Keleten fontos tápláléknövény. Sokfelé hasznosították Európában is. A kisoroszok tavasszal nagy mennyiségeket gyűjtenek leveleiből, olajjal és liszttel, valamint fokhagymával párolják és vízzel vagy tejjel felengedik (natyna). Ehhez a gyakran készített böjtös ételhez a parasztok módfelett ragaszkodnak, holott tyúkvakságot okoz. Ugyanezen módon eszik a csalán leveleit (orosz, kisorosz és lengyel területeken, de a 16. században még gyaníthatóan a németek is). A csalánleveleket Lembergben és másutt (galíciai városkákban) a század elején még hetipiacokon is árusították. A sóska vad és kertben termesztett változatait a mérsékelt égövi Európában mindenütt kedvelik (Rumex Acetosa stb.), Svájcban 1561-ben liszttel és vajjal párolták és más — gyűjtögetett — fűszernövényekkel összefőzve ették. A nagylevelű Rumex Patientia még most is kedvelt ugyanitt. A Rumex alpinus (amely közeli rokona) — a rebarbarához hasonlóan — tésztába sütve közönségesen gyakori táplálék. A lósóska (rumex különféle változataiban) takarmánynövény is. Svájcban évente háromszor is (a magasabban fekvő völgyekben csak kétszer) begyűjtik és megfőzik, majd faedényekben vagy földbe ásott silóban tárolják. Dél-Európában a sóskafélék közül több is található, mely vadon terem. így a Rumex graecus, amelyet Görögországban ismernek és valamikor a rómaiak is megettek, de a középkori Itáliában már elfelejtettek, hacsak a rokonnemű Rumex Patientia és a R. scutatus L. termesztését (Savoyaban és Hollandiában) nem tekintjük a hagyomány folytatásának. Ebből (miként a rebarbara levélnyeléből) kompótot készítenek, mert bíznak gyógyító hatásában. Említhető továbbá a keresztesvirágúak némely gyomnövénye is. Noha szántóföldi gaz csaknem valamennyi, de számon tartunk köztük kultúrnövényeket is. Valószínű, hogy a szelekció egész históriájának kulcsát a szántóföldi mustármag (Rhapanos Rhapanistrum L.) története adja kezünkbe, hiszen ennek begyűjtése az olajos növények termesztéséhez vitt egy lépéssel közelebb. Vannak 16-17. századi füvészkönyvek, amelyekben mustármaghoz hasonlítják. Az egyik német botanikus, Zwinger 1696-ban azt állítja „Theatrum Botanicum" c. művében (a könyvnek a 18. század derekán is volt még kiadása), hogy „Flandriában és Németországban szokás egy vadon növő répa leveleit az ökrök takarmányaként nagy tömegben hasznosítani". További felvilágosítást ad ismét Krünitz, aki azt mondja, hogy ez a repcsényretek, amelyről tudni lehet, hogy ahol terem, ott a gazda haszna igen nagy, mert a növény „elejét veszi a henyélésnek, tehát kenyeret takarít meg és javítja földet". Germerhausen börtönkáplánja véleményét tolmácsolva azt állítja erről a gyomról a lexikon oldalain, hogy a repcsényretket „a szegények betakarít544