A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HOFFMANN Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok)

szúrja a növényt és a sebből gumiszerű váladék folyik. A mézgák mind cukrot tartalamaznak, ezért szerették ezt a gyerekek szopogatni. Lehet, de mint minden olyan emléket, amelyet a folklóremlékezet őrzött meg a múlt tényeiből, ezt is a bizonytalanság homálya lengi körül, éppen ezért most is be kell érnünk a feltevéssel, ami mindenesetre megengedhetőbb fogalom, mint a gyanú. A fák kérgét sokfelé a világon azért sebzik meg, hogy élvezetes italhoz vagy másként hasznosítható folyadékhoz jussanak. így csapolják meg például a gumifákat a trópusokon, Kanadában a juhart és Kelet-Európában a nyírfát (Betula álba L.). A skótok és az írek is ezt tették régebben. A székelyek virics néven ismerték a 2%-os gyümölcscukortartalmú nyírvizet. Végeredményben mindenütt olyan édes sziruphoz vagy alacsonyabb cukorfokú üdítő italhoz jutottak, amelyet — édesítőszerként hasznosítva — fogyasztottak el. Bár ezzel a szokással nyugaton már felhagytak kontinensünk lakói, keleten még élnek hagyományai. Podoliában, Volhiniában nem is olyan régen hordós tételekben árulták a fakéregből nyert folyadékot. Sziléziában a nyírfa foltszerűen erdősül. Itt mindenütt azt látni, hogy emberderék magasságban öt cm mély lyukat fúrtak a fákba, abba egy kis fadugót (Sambucus nigra L.) tettek. A fanedv két-három héten át csurgott a törzshöz erősített edénybe. Kései követői voltak a hagyománynak. A nyírvíz fogyasztásának előnyeit dicséri egy 16. századi nürnbergi orvos, J. Camerarius, aki azt állítja, hogy ebből a léből nyaranta mustot lehet nyerni. Valóban, így jártak el a 18. században sok helyütt a Baltikumban, Oroszországban és Finnországban, ahol a parasztoktól felvásárolt nyírvizet hordókban musttá érlelték és tehetősebb vevőiknek értékesítették a portékát, noha a természet ajándékának tekintették. Csodaszerként magasztalták, úgy tudta a néphit, hogy sok minden jó vár még arra, aki megissza a nyírfából kicsurgó — kissé ragacsos — folyadékot, talán meg is fiatalodhat tőle. Volt tehát keletje a lének. Lengyel és kisorosz néprajzi adatokkal igazolható az az állítás, hogy a madárcseresznye (Prunus avium L.) törzséből is tavasszal, amikor a kambium-rétegben megindul az anyagcsere folyamata, sok paraszt lét csapol, mert az italt a nép kedveli. A trzesnia (mint a lengyelek mondják), tehát a vadcseresznye „nem a gyümölcsöskertben terem", ami magyarázat is kíván lenni szokatlan élvezetére. Hegyvidéki parasztok ragaszkodtak talán legtovább a gyökerek (és gumók) evéséhez, amit elsősorban kedvezőtlen termelési adottságaik magyaráznak. (A burgonya is az Andokból indult el és az Óvilágban csak a hűvös klímájú tájakon terjedt el, ám itt néhány évtized alatt majd a felét elfoglalta a vetésterületnek.) A galambbegy (Campanula Rapunculus L.), a paszternák (Pastinaca sativa L.), a cukorgyökér (Sium Sisarum L.) a 16-18. század folyamán tűnt el a közfogyasztásból, ám a periférián, pl. a Kárpátokban, a kujavjákok házatáján még a huszadik század első évtizedében is éltek vele. Tudott dolog továbbá az is, hogy a korábbi századokban használatos receptgyűjteményekből az articsókafélék mintegy negyven változatának rendszeres fogyasztására lehet következtetni az európaiak szakácstudományában. Hatalmas szám és nagymértékű változatosság, ha össze is vetjük napjaink sovány ajánlatával. Vannak továbbá adatok arról is, hogy az ernyősvirágzatúak egynémelyikének gyökerét fogyasztották. A baraboly (Chaerophyllum bulbosum L.) például tavasszal, amikor még zsenge, édeskés-savanykás ízű salátának való, ha lenyúzzák a héját. Ez a növény is osztozott a már előbb említettek sorsában: lassan szorult ki az étrendből, nyugatról keletre tartott retardációja. Történetesen a hódító barabolyról (Chaerophyllum temulum L.) Pallas híres útleírásában megjegyezte, hogy „Németországban nincs" (már) belőle. De Krünitz még ismerte a — termesztett változatából készített — ételeket a németek konyhakultúrájából. Egyik rokonnemű gyomnövény, a földi gesztenye (Bunium 542