A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HOFFMANN Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok)

alkalmazott adórendszerhez. így rótták le kötelezettségeiket a magyarok is, akik fok nevű átfolyásokon felállított vejszékkel, lészákkal fogták a halat. A birtokadományozáskor, határok leírásakor szerkesztett oklevelek készítői soha nem feledkeztek meg ezekről a létesítményekről. Itt is csak az történt, hogy a földesúr engedélyezte a parasztoknak: építsék fel a rekesztéket és a hal egy részét, amit fogtak — elszedte tőlük. A beszolgáltatás mechanizmusa a természet és a munkakultúra elemi összefüggéseinek felismerése nyomán működött. Ezt bizonyítják a korai középkor óta az angol, a francia és a német nyelvterületen szerkesztett oklevelek. A halfogás eme legegyszerűbb módját egy olyan szerszám segítségével lehet eredményesen megejteni, amelynek neve a kontinens keleti felén a varsa (bronzkori példányait Dániából és Svédországból ismerjük!), ez az alighanem litván és szláv eredetű szóval emlegetett készség. A kifejezés jövevényszó a magyarban. Dialektológiai egyezéseiről szerkesztett térképek csaknem fél Európát beborítják.

14 /. 3. A vadászszerencse Még „a vadász elbeszélései" is arról szólnak, hogy a vadász legfőbb segítőtársa a szerencse, a sok ezer éves prehistorikus múlt nem volt elég ahhoz, hogy az ember kiiktassa életéből a véletlent. Ha más pályára lépett, a vadászat számára kiegészítő élelemszerzéssé vált, de még ebben a közegben is bizonytalanságban maradt, úgyszólván semmi sem garantálta, lesz-e zsákmány, vagy üres marad a tarisznya? Mindamellett a középkor óta a társas vadászat különféle módszereit fejlesztették ki, kivált, ha azokat nyílt terepen szervezhették meg, amelyben a szteppei nomádok tapasztalatait — közvetlenül vagy közvetítetten — maradék nélkül hasznosították. Üldözték a vadat, lóháton és kutyákkal. Általában lőfegyvert használtak (íjat, majd később puskát) és voltak, akik a vad menekülési útvonalával párhuzamosan helyezkedtek el, lármázva, hadonászva igyekeztek megakadályozni, hogy oldalt kitörjön az üldözött. Erre alkalmasint már a paleolitikumban is volt példa. Dél-Franciaországban (Mas d'asil) már több mint tízezer évvel ezelőtt egy szakadékba zavarták a vadlovak ménesét, a szerencsétlen párák nyakukat, lábukat törték, a vadászok könnyedén végeztek velük, csak a kegyelemdöfést kellett megadniok. A Tajmir-félszigeten nyaranta réncsordát kergettek nganaszánok két dárda-cövek sor között (amely V alakot képezett és a földbe szúrt botokra libegő tollakat kötöttek, hogy azok zavarják a kitörni akaró állatokat), a vadászok közül pedig többen a V csúcsában rejtőztek, majd a nekik kergetett állatokat lemészárolták. Kiragadott és talán távoli példák, időben és földrajzilag egyaránt. De a távolság ebben az esetben egyáltalában nem a megszépítő messzeség. Ellenkezőleg, minden úgy történik, ahogy a modern lőfegyverekkel felszerelkezett hajtóvadászatokon, holott az utóbbiak résztvevőit nem az éhség kényszeríti arra, hogy engedelmeskedjenek az ősi, természetesen íratlan szabálynak. Egyáltalában nem! Az a kifejezés, hogy „a zsákmányt elejti", tehát 'vadászik' minden nyelven erre az aktusra vonatkozik. Egyenlőtlen kimenetelű küzdelmet sejtet az élővilágban, amely találékonysága, szervezettsége és felszerelése folytán ősidők óta az emberek győzelmével végződött. Ebben a kalandban csaknem minden esetben az ember legfontosabb segítőtársa a kutya volt és ma is az. A vadászkutya a genetikai tudás alkalmazásának első — látványos 14 Hensel, 1956. 129-39., Moszynski, 1962. 142-92., Smiíh, 1959., Grekow-Artamonow, 1959. 61-65. 536