A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HOFFMANN Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok)

Bizonyosan róluk szólnak azok a történetek, amelyekből összeállítható a Baltikum, Észak-Anglia, Skócia, Norvégia stb. fókavadászainak históriája. Eseményei elválaszthatók a mediterrán világétól, ahol a barátfóka (Phoca monacus) élettere szintén a tenger. Sorsuk eltért azokétól, akik a Kaszpi-tenger mellékén laktak, ahol úgyszintén megtalálhatók észak víziemlősei, bizonyítván, hogy valamikor a két víztömeg még összefolyt egymással. A környezet azonban mindenütt más utat kínált vámszedőinek. A preklasszikus görögség fókavadászai nem hasonlítanak az eszkimókra, de az utóbbiak észak-európai sorstársaihoz sem. Ellenben a franciaországi Vézere völgyében talált leletek (amelyeket az említetteknél jóval régebben élt emberek, az Altamira barlangban áldozatokat bemutató sámánok rokonai hagytak hátra) sok mindenben emlékeztetnek a közelmúlt grönlandi eszkimók felszerelésére. Minthogy a fókák - követve a halrajokat északról délre úsztak minden évben, a jégkorszakban még az Odera, a Rajna vagy a Loire vizét választották szezonális vándorlásaik országútjának. Montagoudier (Dordogne), Mege (Téjat) és más lelőhelyeken csontfaragványokat találtak, rajtuk fókák ábrázolásával. Az ábrák alátámasztják a mondottakat. A bölény, a tulok, a rén és a fóka, mindenféle halak tömege, ez a fauna népesítette be a történelmi Franciaország most már csaknem mindig napsugaras délvidékét. Ebből a közegből bukkannak elő őseink, és mihelyt emelkedett az átlaghőmérséklet, átalakult a flóra meg a fauna összetétele. Új korszak köszöntött be. A vadászok egyes csoportjai megváltoztatták életvitelüket, mások (akik talán többségben lehettek?) hovatovább északabbra húzódtak lassanként és beszivárogtak a valamikor jégpáncéllal borított, most már fenyvesektől és nyíresektől tarkálló, tavakban gazdag, majd tundrában folytatódó Skandináviába, sőt még tovább, a cirkumpoláris övezetbe. Hagyatékukra mindenesetre ebben a régióban találtak rá a régészek. A leletek legalább négy-ötezer évvel ezelőtt élt emberek jelenlétét bizonyítják. Vannak ennél fiatalabb nyomok is, talán azért, mert ettől kezdve a klíma már számottevően nem változott, a mai állapot előrevetítette árnyékát. A skandináv félszigetet környező tengerekben még ma is élnek fókák. Akkoriban a vadászok többsége a Kattegat mellékén (pl. Ertebölle) és Gotland szigetén talált otthonra. Néhány csoportjuk letelepedett a norvégiai fjordokban és Skócia (Észak-Írországgal átellenes) partjain. Idővel sokan húzódtak a Bottin-öböl mellékére (a történelmi időkben többségüket már itt találjuk). Észak-Európában már a prehistorikumban kialakult az a munkamegosztás, ami az utóbbi kétezer esztendőben jellemezte a vidéket: a földművesek szomszédságában vadászok és halászok laktak, akik maguk sem mondtak le arról, hogy megdézsmálják a természet javait, folytatva őseik mesterségét. Gotland parasztjai még a történeti időkben se tudtak meglenni vadászkaland nélkül. Kiegészítő jövedelmüket ezáltal biztosították maguknak, aminthogy a kontinentális Európában társaik a folyók és tavak halászata révén egészítették ki élelmiszerkészleteiket. A fóka húsát sokan ették is a neolitikum óta. Finnországban (Honkala, Nimisjaervi, Pitkaesaa és Uotimaeki), Jettbölle (Aland) mellett, továbbá több lelőhelyen Észtországban lerágott fókacsontokat találtak a régészek. Egyik sem kifejlett példányokból való, valamennyi fiatal állatból származik, ezeknek ízletes a húsa. A hagyomány fenmaradt a modern időkig. A Faroer-szigeteken még ma is így tesznek. A fókát az elmúlt századokban már nem annyira a húsáért, hanem elsősorban a bőre miatt ejtették el. A szürke-fóka volt a legkeresettebb. A Balti-tenger, Skócia, Norvégia és Svédország partjai a legfőbb vadászterületek. Sőt még a Kieli-öbölben is lőtték zsákmányukat a hivatásos vadászok. 530