A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)
HOFFMANN Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok)
Mindenesetre sokfelé bizonyságot szereztünk arról, hogy a parasztok elrekesztették a kisebb folyók medrét, a patakvölgyekben gátakkal duzzasztották a vizet. Ezáltal mesterséges halastavak keletkeztek, noha a tavaszi áradások nyomán mindenütt a lapályon piscina vizében rekesztékekkel, hálókkal, horgokkal és szigonyokkal fogták a halat. A kiöntések a középkori Európa biztonságot ígérő élelmiszertartalékai. Malomtavakban is halak úszkálnak. Valamennyi hegyi patakban varsával fogják a pisztrángot és szigonyozzák is. A Rajna mellékén sügérből készítik az ünnepi ételt. Az egyik svájci-német határváros (Stein) főterén álló beszálló-kocsma homlokzatára a 16. században felfestették az étlapot. A kuncsaft és a kocsmáros jól felfogott érdeke kívánta így, hiszen egyik sem tudott írni és olvasni, a vendég tehát innen tudta meg, miféle remekbe készített halak és rákok várnak rá, a vadak és madarak ételkínálata mellett. A közeli Konstanz (a Bodeni-tó mellett) halpiacán a polgárok bő választékára leltek a böjti ételekhez való falatoknak. Messze földön híres a Loire-ban fogott lazac és ponty. A lazachorgászat sporthorgászokat vonz a távolból az észak-skandináviai folyókhoz, akik kulináris örömök reményében órák hosszat állnak ma is a jeges vízben és a távolból kiadós reumával térnek haza. Ugyanitt már régóta iparrá terebélyesedett a lazacfogás. Évszázadok óta fenyőrönkökből építik a halfogó berendezéeket. A Bottin-öböl menti városok halpiacán értékesítik a zsákmányt. A halak egy részét északra szállították régebben. Novgorod például fontos halkereskedelmi központnak számított a középkor óta. Tengeri halakat is árultak. Oulu főterén ma is állnak azok az évszázados — fenyőtörzsekből ácsolt — silók, amelyeket telente megtöltenék több emelet magasan a tengerből vágott jéggel, tavaszon és nyáron át pedig halakat öntenek a jégre. Az olvadó jég nyáron mindenütt szivárog a gerendák eresztékein, majd büdös tócsákká terül szét. Kemi piacán is ugyanez a látvány fogad. Itt van annak a folyónak a torkolata, mely valamikor a jégkori tengeröböl medréből maradt vissza, midőn a tenger még a sarkkörig terjedt. A lappok a Kemi folyón rekesztékeket építettek és eladták a zsákmányt. A turkui püspök térítette meg őket a 14. században és azon nyomban kivetette rájuk az egyházi tizedet. Majd protestáns hittérítők próbálkoztak velük. Oly eredményesen buzgólkodtak, hogy mind elhagyták a katolikus egyházat. Annak ellenére, hogy Wittenbergben Luther Márton egyházi adók ellen is protestált, a messzi északon működő pályatársai még ma is beszedik a lazac-tizedet, miközben buzgón hirdetik az evangéliumi tanítást. Egyébként még az édesvizek is mindenütt Kelet-Európában halbőségükről voltak híresek. Sok folyóról terjesztették a mondást, hogy noha víz folyik medrükben, kétharmad részük hal. A Duna és vízrendszerének a síkon áradó tömegében, a captura és piscina névvel emlegetett halászóhelyein kifogott zsákmányt — az értékes vizától az alábbvaló, pocsolyaszagú csíkig — mindenütt szekereken szállították a környező hegyvidéki településekre. Az arisztokraták és a polgárok drága halhúst vásároltak, a parasztok pedig aszalt gyümölcsért, háziiparilag előállított faárukért, maguk szövött vászonért cserélték a lapályról érkezett házalókkal azt, amit a síkon élőknek ingyen adott a természet. Olcsó volt, tehát sok halat ettek, hiszen még a római egyház is 166 napos böjtöt írt elő évente. Mindenütt füstölték, sózták a halat, konzerválták fontos élelmiszerüket. Ezt csinálták Európa-szerte. Ha nem akadt kapitális zsákmány, megelégedtek az értéktelenebbekkel. A csaknem kopár görög szigetvilág mészkőtalapzatát csak itt-ott borítja föveny, csak szegényes flóra veszi körül a szárazulatokat. Ám itt is tömérdek tintahal, polip úszkál, sok a kagyló és a rák. Rendes napi eledelük az itt lakóknak a frutti di maré, a. „ tenger gyümölcsei". Napjaink turistái, akik a kontinens belsejéből érkeznek és két hétig élvezik a forró nyári napok örömeit, nem is tudják, hogy a kalamári cikkelyei, az apró rákok és az olajbogyók 527