A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HOFFMANN Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok)

keveréke, tehát mindenféle alja élőlénye valamennyi tengernek, végeredményben milyen olcsó eledel. Persze nekik nem kell ezt eszegetniök egész éven át, mint az őslakóknak. Minthogy azonban az utóbbiak igen élelmes kereskedők, már évszázadok óta még Etiópiában is eladják portékájukat. Nyugat-Európa tengerparti településein pedig apró rákokat (a bálnák eleségét) sütik meg parázson és csemegeként eszik. Kivált a turisták fogyasztják az egzotikus kosztot, mert a helybéliek staniclikban árulják valamennyi kikötőben és a gyanútlan idegen marokszám tömi magába, hiszen olcsó! Mindenütt kedvelik továbbá a mediterrán szigetről nevet kapott apró halat, a szardíniát vagy a Keleti-tenger apró halát, a sprótnit (ahogyan a magyarok emlegetik a száríttot és füstölt, többnyire fadobozkákban forgalmazott eledelt). A homár és a languszta csaknem mindenütt ínyencfalat, aminthogy a kagyló is az. (Holott Dánia nyugati partjai mentén feltárt prehistorikus telepek lakóiról, akiknek talán éppen a kagyló volt a legfőbb táplálékuk, azt szokták feltételezni, hogy kényelmesen fenntartott, ám egyoldalú gazdaságvezetésük okozta tönkremenetelüket.)

10 Az európai vizek táplálékláncából nem hiányoznak az emlősök sem. Nevezetes a cetek históriája. Északon élnek továbbá a fókák és távoli rokonaik, a rozmárok. Ezeket a falánk halpusztítókat bőrükért, hajukért és az utóbbiakat (rendellenesen nagyra nőtt) szemfogaikért becses zsákmánynak tekintették Északnyugat-Európa lakói. Csaknem kipusztultak. Drákói rendelkezések bevezetése nyomán javult helyzetük. De még mindig a svéd és a norvég partok lakói szinte versengenek a skótokkal, az írekkel és a dánokkal, hogy melyikük pusztít el többet közülük. A vadászat tehát alig lankadó lendülettel zajlik Izland és Grönland partjai mentén, Kanadában, az Orosz-Északon, a Jeges-tenger kietlen partszakaszain. A vadászoknak régóta puskájuk van, de még ma sem tudják nélkülözni a szigonyt, a harpunát, amelynek csonthegyű darabjaira mindenütt rátalálhatunk a prehistorikus leletegyüttesekben. A fókát és a két tonna súlyú rozmárt ingatag lélekvesztőn, kajakban ülve közelítette meg a vadász, a szigonyra hosszú szíjat erősítettek és egy tömlőt, amely jelezte a menekülő, már megsebzett állat menekülésének útvonalát. Mikor jégpáncél borított mindent, léket vágtak és a levegőért felszínre mászó állatot - fehér lepelben és szánra hasalva - közelítették meg, lőfegyverrel és szigonnyal végeztek vele. Már a neolitikus vadászok is hasznát vették a „dárda-hajító"-nak, ennek a dobó erőkarját meghosszabbító és a dobótávolságot, sőt a találati biztonságot is megnövelő deszkalapnak. A szigony hegyét bőrszíjjal erősítették a nyélhez, találatkor a hegy levált és a bójaszerű tömlőt látva követhette a vadász a zsákmányt. A sebzett vad egy darabig még úszott, de mind több vért veszített, elfáradt, erőtlenné vált, haláltusája már nem is veszélyeztette üldözőjét. Mikor az áldozat kiszenvedett, a vadász késsel adta meg a kegyelemdöfést. Ezt a felszerelést még a cetek ellenében is sikerrel alkalmazták. A kanadai eszkimók, akik sok mindent fenntartottak az egykori arktikus Európa lakóinak vadászkultúrájából, még ma is ragaszkodnak a szóban forgó módszerekhez. A poláris körzet életkörülményeit dokumentáló gyűjteményekben, pl. a Koppenhágai Nemzeti Múzeumban a kiállítótermekben közszemlére kitett felszerelések arról győzik meg a látogatót, hogy a lőfegyvereket nélkülöző vadászok naponta életük kockáztatásával végezték dolgukat. A szigony, a nyíl, a kajak és a több embert befogadó umiak egyáltalában nem garantálja a vadászok biztonságát. A jégtáblák között lélekvesztőiken evickélő vadászok élet-megnyilvánulásaikkal csak néhány lépéssel előzik meg leendő áldozataikat. A versenyfutásból mégis ők kerül10 Belényesy, 1953. 148-66., Braudel, 1996/1. 144-51., Cabanlous, 1980. 187-293., Di CastriMooney, 1973. 287-391.,//a/an/, 1983. 173-78., Les Hommes, 1986. 23-141., 217-98., Löfgren, 1976. 100\5.,Mollat, 1983. 179-231., Saul, 1981.33-43., Vollan, 1956.44-129., Wallner, 1981. 123-251. 528