A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

HOFFMANN Tamás: A változó változatlan (böngészők, halászok, vadászok)

Az északi vizek jövedelmező heringhalászatát már nem a természet ingyenélői, hanem (mint holmi iparágat) haszonra spekuláló vállalkozók működtették. Ősidők óta heringet halásztak a Keleti- vagy az Északi-tengeren, majd rájöttek a középkor végén, hogy a Zöldfoki-, az Azori- és a Kanári-szigetek háromszögében, tehát az Atlantióceánban milyen gazdag zsákmányra lehet szert tenni. Az angliai Suffolk partjainál a 11. században sok szegény halászfalut számoltak össze a Domesday Book összeírói. Egyedül Yarmouthban 24 halász élt. Mind fel-feltűntek Londonban és Southwark halpiacán. Ugyanitt értékesítették halaikat a középkoron át azok a halászok, akik Kent és Sussex partjairól érkeztek. Ezt az ipart is a hollandok lendítették fel. Ők jöttek rá arra a 13. században, hogy a kifogott heringet már a hajón besózhatják és hordóban tárolva szállíthatják rendeltetési helyére. Szállítmányaik a kikötővárosokból eljutottak a kontinens belsejébe is — szekerek és karavánok fuvarozták a matjes nevű konzervhalat. A módszer gyorsan terjedt. London, Bristol, Yarmouth kikötőin keresztül importált sóval konzervált halat árultak angol halászok a sziget belsejében. Ugyanitt vált kereskedelmi tételé a sózott vaj és a sózott sajt is. De a hollandok a 14-15. században áthelyezték működésük központját az angliai, skóciai vizekre. Piacuk kitágult, és növekedett a kereslet. A 16. századi zsánerfestők kedvenc témája lett a brabanti, flandriai, seelandi városkák halpiaca. Persze itt nemcsak heringet árultak. Tőkehalak, lepényhalak, az északi vizek szürke óriásai mellett rákok és kagylók púpozott halmai kápráztatják szemünket a képeken, aminthogy a heringes hordók sem hiányoznak a piaci látványosságok közül. Kofák, házicselédek, bevásárló asszonyságok, egymásra rakott sajtok dombjai, s a háttérben rozoga bárkák árbocainak erdeje, cégéres matrózkocsmák épületei látszanak a festményeken, a mindennapi élet lüktet a képtárakban felakasztott táblákon. Talán azért, mert a hal a legolcsóbb eledel. Innen népszerűsége. Mióta a hajón konzerválják, akár izlandi vagy grönlandi vizeken fogott heringet is árulhatnak, mondjuk — Párizsban. Az Atlanti-óceánban halászott tőkehalat is mindenhova szállították. Angol, spanyol, francia halásztársaságok monopolizálják ezt az ágazatot, hiszen olyan államok alattvalói, melyeknek erős hadiflottájuk van. A hajók még Új-Funland partjainál is feltűnnek. Kifogják a tőkehalat, felhasítják és besózzák, a módszer tehát ugyanaz, mint a heringeknél. De a nagy távolságok és a viharok miatt egy-egy hajó évente csak egyetlen utat tehet meg. A fennmaradt feljegyzések tanúsága szerint régi és ma is aktuális probléma foglalkoztatja a halászokat. Egészen bizonyos, hogy a tenger kimerülőben lévő készlete, nemkülönben csillapíthatatlan éhségünk ellentmondása már a 17-18. században kilátástalannak sejteti a jövőt. Ennek ellenére mindenütt jó haszonnal értékesítik az árut. A tőkehal halászata és kereskedelme virágzik. A mediterrán városokban is minden konyhán sütnek-főznek tőkehalat. Igazi néptáplálék. A méretekre jellemző, hogy — egyes számítások szerint — a 18. század végén az Atlanti-Európában mintegy 1500 hajó fedélzetén vagy 34 000 halászt foglalkoztatott a tőkehal-fogás, az iparág megközelítőleg 90 000 tonna árut forgalmazott.

9 És fel sem tudjuk becsülni, hányan lehettek azok, akik kifogták az édesvízi halakat? 9 Barty King, 1977., Braudel-Spooner, 1966. 378-486., Darby, 1973. 57., Di Castri-Mooney, 1973., Diollinger, 1981., Glasscock, 1973. 135-85., Hensel, 1956. 129-39., Hoffmann, 1992. 8-40., Hrg., Koch, 1925., Kuske, 1905. 230-60., Les Hommes, 1986., Lma., Lohrmann, 1984. 142-94., Messedaglia, 1941-42. 1-58., Mollat, 1983., Montcmari, 1979. 227-95., Niederle, 1911-25/111. 171-83., Niederle, 192326/11. 145-59., Problemi, 1981. 269-351., Rac, Re., Schröder-Lembke, 1953. 109-19., Woronin-Karger, 1959.61-65. 526