A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

LUKÁCS László: Gunda Béla és az európai néprajztudomány

Ormánság ethnogeographiai problémáiról írta. Még egyetemi hallgatóként bekapcsolódott a Pro Christo Diákok Háza falukutató munkaközösségének munkájába. Javaslatára vizsgálta meg a tíztagú falukutató csoport 1935 nyarán az ormánsági Kemsét, mint az önpusztítás, az egyke tipikus példáját. Kutatásaik eredményeként, gróf Teleki Pál előszavával jelent meg 1936-ban az Elsüllyedt falu a Dunántálon, Kemse község élete című könyvük, az első korszerű falumonográfia Magyarországon. 1934-1939 között fizetéstelen gyakornok és tanársegéd a Pázmány Péter Tudományegyetem néprajzi tanszékén Györffy István professzor mellett, nemzetközi kapcsolatainak megalapozása ezekben az években történt. Már 1935-ben horvát nyelvű tanulmánya jelent meg a zágrábi Néprajzi Múzeum értesítőjében a Dráva menti régi horvát tűzhelyekről. Gunda Bélának ez az első külföldön, idegen nyelven közölt tanulmánya. Ugyanekkor meglátogatta Zágráb, Szarajevó, Belgrád múzeumait, felkeresett néhány falut a Velebit-hegységben és a Drina völgyében. Egy életre szóló barátságot kötött Miivan Gavazzi zágrábi professzorral. 1937-ben a berlini Nemzetközi Vadászati Kiállítás magyar kultúrtörténeti és néprajzi részlegét rendezte. 1938-ban a koppenhágai nemzetközi etnológiai és antropológiai kongresszuson előadást tartott a magyar pásztorkodás keleti kapcsolatairól, megismerkedett az európai néprajz vezető személyiségeivel. Az 1938/39-es tanévben svéd állami ösztöndíjjal Sigurd Erixon professzor előadásait hallgatta a stockholmi egyetemen. A már akkor is komoly eredményeket felmutató skandináv néprajzi kutatás témáival, kibontakozó európai etnológiai szemléletével, módszereivel való megismerkedés döntően befolyásolta további hazai munkáját. Hazatérve állás várta a budapesti Néprajzi Múzeumban, amely Györffy István és Bátky Zsigmond révén már korábban is sokat foglalkoztatta, kutatóútjait támogatta, cikkeit, tanulmányait a Néprajzi Értesítőben megjelentette. Svédországi tapasztalataira támaszkodva újjászervezte a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárát, amely ma is az általa meghonosított elvek alapján gyarapodik, működik. Az adattár gyarapításának elősegítése érdekében több színvonalas kérdőívet készített, amelyeket az akkor már kialakulóban lévő néprajzi gyűjtőhálózat önkéntes munkatársainak küldtek szét. Ugyanekkor felvetette, javasolta a magyar néprajzi atlasz és a magyar néprajzi lexikon elkészítésének gondolatát, tervét. Tanulmányutakat tett, kutatómunkát végzett az Északkeleti-Kárpátokban, Észak-Erdély magyar és román lakta falvaiban. 1940-44 között szerkesztette a Magyar Néprajzi Társaság Ethnographia folyóiratát, ahol sorra megjelentette az európai néprajztudomány jeles képviselőinek (Richárd Thurnwald, Martin Gusinde, Walter Hirschberg, Wilhelm Koppers, Sigurd Erixon, Uno Harva) tanulmányait, hogy ezzel frissítse a magyar népéletkutatás vérkeringését. 1941ben a szegedi egyetem magántanárrá habilitálta Összehasonlító néprajz, különös tekintettel a balkáni népekre című tárgykörből. 1943-ban nyilvános rendkívüli tanári kinevezést kapott a kolozsvári egyetem néprajzi tanszékére, ahol 1948-ig oktatott. Itt kezdte el a Kárpátok és a moldvai magyarság népi műveltségének kutatását. Közben 1947/48-ban ismét Stockholmban Sigurd Erixon Néprajzi Intézetében dolgozott, egyetemi előadásokat tartott. Svédországból visszatért Romániába, s onnan - mivel munkaszerződését az illetékes román hatóságok annak lejárta előtt és nem megfelelő indokkal felbontották - 1948 szeptemberében visszatért Magyarországra. 1949-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a Debreceni Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karához osztotta be. Debreceni éveiről, a debreceni néprajzi iskoláról emlékülésünkön Szabadfalvi József tart előadást. Szlovákiában 1953-ban Zakarovce falu teherhordását vizsgálta. Az itt gyűjtött anyagból írta Életmód és anyagi műveltség című disszertációját, amivel az akadémiai 418