A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)
PORKOLÁB Tibor: Az (arany) középszer költője. A Lévay-recepció néhány sajátosságáról
feje köré. [...] Lassanként azzá vált Lévay irodalmunk számára, aminek ő az öreg honvédeket nevezi egyik versében: élő ereklyévé" 34 . Lévaynak mindenkit túl kellett élnie ahhoz, hogy - a páter patriae jelmezébe bújtatva - az irodalmi hagyomány jelképes átörökítőjének szerepét betölthesse. 35 A Kisfaludy Társaság említett miskolci Lévay-ünnepségén felolvasott költeményében Ábrányi Emil is a honi irodalom (nagy)atyjaként köszönti az ünnepeltet: „Elhagytak téged mind a hárman, / S te itt maradtál! Oh pedig / Ki volt gyöngédebb, hűbb barátjuk / Náladnál, drága negyedik!? [...] / Eljött a tél, de a sötétben / Kis tűzhelyednek lángja ég, / És elmegy hozzád melegedni / A fonnyadt, fázós nemzedék. / Hozzád megyünk ünnepi díszben, / Mint nagyapához a család, / S te nektárként osztod ki köztünk / A szent költészet italát." 36 E pátriárka-szerep tartozékaként Lévay kötelessége (és egyben privilégiuma) volt a „nagyok" emlékének megőrzése, ápolása. Az íróelődök iránti tisztelet kinyilvánításának reprezentatív eseményein például gyakran a közönség elé lépett: a századforduló éveiben kevés olyan emlékünnepet rendeztek, melyeknek díszmagyarba öltözött résztvevői nem az ő obligát ódáinak hatására merengtek el a nemzeti múlt dicsőségén. Az ősz poéta a szoboravatók ünnepelt dalnokává, a temetési orációk és jubileumi emlékbeszédek rutinos mesterévé vált. 37 „Alig van irodalmunknak még egy költője - állapítja meg Miklós Róbert -, aki annyi ünnepi ódát, emlékbeszédet, köszöntőt írt volna - többnyire az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság megbízásából - mint Lévay. [...] mindenkit eltemetett, akinek csak valamiféle köze volt hét évtizedes költői pályájához." 38 (Voinovich Géza poétikus megfogalmazásában: „az irodalom sok kidőlt oszlopán az ő verse a repkény". 39 ) Túlzás nélkül állítható: „a leghosszabb életű magyar költő" életének utolsó évtizedeiben legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy méltó emléket állítson egykori barátainak és pályatársainak. Minden bizonnyal Lévayban kell látnunk az Arany, a Tompa- és a Szemere-kultusz egyik megteremtőjét és lelkes működtetőjét. 40 34 Zsigmond, 1918, 254. Az ugyancsak pátriárkái kor megélő Csengey Gusztáv irodalmi tekintélyét és miskolci kultuszát is az alapozta meg, hogy „letéteményese és halálig hű őrzője volt annak a nagy irodalmi örökségnek, melyet irodalmunk klasszikus nagyjai, különösen Arany János, reánk hagytak" (Bruckner Győző). Máshogy fogalmazva: „benne a magyar irodalom magas ívelésű pályájának utolsó szereplője tűnt le az élet színteréről, hogy Petőfi, Arany, Lévay után [...] bezárja azt az irodalomtörténeti korszakot, melynek az előbb említettek elköltözte után egyedüli képviselője volt közöttünk, hogy élő alakjával ismét és ismét figyelmeztessen bennünket e nagy idők nagy szellemére" {Kivonat a miskolci ág. hitv. ev. egyház tanácsának 1925. évi július hó 21-én tartott ülésén felvett jegyzőkönyvéből). Csengeyben tehát - Lévayhoz hasonlóan - azt tisztelte a közönség, hogy szinte egyetlen élő reprezentánsa volt a magyar irodalom ^rawy-korának (v.ö. PORKOLÁB, 1995,20-21). 35 Ahogy egy Lévay-ellenes Mz'&es-parafrázisban olvasható: „Egyedül hallgatom Szinva mormolását, / Szinva habja felett futó szél zúgását... / Egyedül... egyedül / a 'régiek' közül / Miskolc városában" {Zuárd, 1904). 36 Ábrányi, 1912,46. 37 Lévay-költeménnyel nyitották meg például a nagyszalontai Arany-emlékhelyet {Az Aranyszoba, 1898), leplezték le Kisfaludy Károly győri, Tompa Mihály rimaszombati, Szemere Bertalan miskolci szobrát {Kisfaludy Károly szobra, 1892; Tompa szobránál, 1902; Szemere Bertalan szobránál, 1906) és Erdélyi János nagykaposi emléktábláját {Erdélyi János emléklapja, 1894). Emlékbeszédekben idézte fel többek között Kazinczy, Széchenyi, Tompa és Szemere alakját {Kazinczy Ferenc, 1959; Széchenyi-gyász Borsod vármegye szívében, 1860; Emlékbeszéd Tompa Mihály felett, 1869; Szemere Bertalan emlékezete, 1870). Ezeket az eseményeket naplójában részletesen (már-már dokumentarista alapossággal) meg is örökíti. 38 Miklós, 1978,40. 39 Voinovich, 1918,297. 40 Egykori íróbarátai kultuszát szolgálta azzal is, hogy kézirataikat megpróbálta megőrizni az utókor számára: 1908-ban például 108 darab Tompa-levéllel gazdagította a rimaszombati múzeum Tompa-szobáját, 1912-ben Kazinczy Gábor-leveleket adományozott a sárospataki kollégium könyvtárának, és az Aranylevelezés sorsát is aggódó figyelemmel követte. 367
