A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35-36. (1997)

RÉMIÁS Tibor: Miskolc mezőváros 18. századi lakóinak jogi státusa és rétegződése (a Miskolc monográfia vonatkozó fejezetének tervezete)

nős törekvés él bennük az erkölcsösségre - ami a szigorú és fegyelmezett életszemlélet következménye. A leányok sietnek törvényes házasságot kötni, ahogy az szokása a magyaroknak, de a fiatalságot nem akadályozzák a hasznos tudományok elsajátításában. Az egész várost valami megkapó és nemes dísszel ékesíti az, ami nagyon jellemző rá: a közösségi gondolkodás. Sokan laknak itt ugyanis olyanok, akik származásukra és erkölcseikre nézve egyaránt nemesek, s annak hogy még jelesebb kiváltságokra és nagyobb elismerésre tegyenek szert, csak egy akadály van: a vallásuk. Ezzel kapcsolatban azonban - amint azt ők maguk is mondják - azt tartják, hogy inkább veszítsék el sorsuk jobbra fordulásának a lehetőségét, mintsem a vallásukat. Ha a miskolciak életmódjáról beszélünk, el kell mondani, hogy bár annak alakításában szerepe van az iparűzésnek és a kereskedésnek is, legfontosabb mégis a szőlő: senki nincs közülük olyan, aki ne foglalkozna szőlőműveléssel, sőt mindenki arra törekszik, hogy valamilyen módon saját szőlőbirtokot szerezzen. Szóltunk már máshol a miskolci borról és annak termeléséről. Jófajta és nemes ez a bor, zamatára nézve sokban hasonlít a tokajihoz. És bár korán megsavasodik, mégsem utolsó dolog a vele való kereskedés, különösen amikor a szőlő rendesen beérik. A szőlőművelés az, amiből némi bevételre szert tehetnek a lakosok: szeretik hát a szőlőt és szívesen foglalkoznak vele, bár azok gyakran az évek hosszú során terméketlenek és nem fizetnek vissza semmit, csak ami az asztalra, a mindennapi innivaló gyanánt szolgál. Ráadásul az is, ami megteremne, állandóan ki van téve az időjárás szeszélyeinek: egyszer a fagy, másszor a hőség pusztítja el. Az 1650. esztendő eseményei között említi meg Istvánffy, hogy Miskolc mezővárosára öt jókora, emberfej nagyságú, fémes-sárga színű, nagy súlyú és kénszagú kő hullott, úgy, hogy a tiszta égboltot váratlanul villámlás, mennydörgés és félelmetes széllökések zavarták meg, majd egy pillanat alatt minden elcsendesedett. E kövek közül az egyiket a diósgyőri várban őrizték - amikor az még fénykorát élte -, a többit pedig Balassi Zsigmond elküldte Ferdinánd királynak. Ezt a történetet annak kapcsán mondja el a történetíró, hogy sorba veszi mennyi kárt szenvedtek ezekben az években a szőlők a szeszélyes időjárás miatt: az előző esztendő májusának első hetében például Miskolcon szokatlan hideg és erős fagy pusztította el az éppen fakadó rügyeket és hajtásokat (lásd Istvánffy, XX. könyv). Egyébként a bornak az ilyesfajta közönséges volta, sajnos maga után vonja, hogy termelői visszaélnek vele. Amit ugyanis eladni nem tudnak, azt maguk isszák meg. Innen származik a helyi szólásmondás: „Miskolci törvény, aki megtőltett, igya meg!"

41 A Bél Mátyás adta Miskolc lakóiról szóló leírás a városlakók sokszínűségét és többirányú rétegződését takarja. Mindez gondolkodásukban is megnyilvánult, ha csak egyetlen momentummal is megkíséreljük ennek bizonyítását. A kuruc világ és a vezérlő fejedelem nagylelkűsége lehetőséget teremtett nagyon sok jobbágynak, hogy személyére, ritkább esetben birtokaira nemesítést kapjon. Ezzel a lehetőséggel sokan próbáltak élni a miskolci jobbágy katonák közül is, de a szabadságharc fegyverletétele után változott és alakult a jobbágyok véleménye. Még 1738 nyarán is akadtak a vármegye területén akinek keservesen kellett azért lakolni, hogy magát kurucnak mondotta, viszont voltak olyanok is, akik dicsőségnek tartották, hogy a Rákóczi-csap átok letörésében részük volt. Pl. 1735. december 12-én Gyöngyössy János miskolci lakos bizonyítványt kért Borsod vármegyétől arról, hogy a kurucok egyik zászlótartóját elfogta.

42 41 TóthP., 1984. 67-69. 42 Bm. L. II. I. 1030. vagy Bm. L. Borovszky-hagyaték, számozatlan iratok csomója, Tóth Péter által kigépelt kézirat 2-3. 116