A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

LÉNÁRT Béla: Népiskolák Borsod megyében (1867-1918)

Többre akkor a magyar állam nem látott elégséges indokot, anyagi erejét egyébként is lekötötte az államsegélyek egyre emelkedő összege. c) Végül meg kell említenünk, hogy állami iskolát általában két esetben állítottak. Az egyik a valóban megoldatlan helyzet rendezése, a másik pedig a századforduló idején megerősödő magyarosítási hullám nyomására magyarosítási célokkal történő iskolaállítás. Mint láttuk, a valóban megoldatlan helyzetek rendezésére elegendő volt a felsorolt intézmények létesítése. Magyarosítási célokkal megyénkben egyetlen iskola állítása sem történt, mert erre nem volt szükség. Mint már utaltunk rá, az állami iskolák számuknál jóval nagyobb mértékű hatást gyakoroltak a megye népiskolázására. Az állami tanítók biztos pénzjavadalmazása azt eredményezte, hogy egy-egy állami tanítói állásra nem egyszer 20-30 pályázó is akadt, így a kiválasztás magas színvonalú oktatást eredményezett. Ezek az iskolák részben újak, korszerűek voltak, felszereltségük fölülmúlta a felekezeti intézményekét. Tanítóik, különösen a városokban motorjai voltak a pedagógiai megújulásnak, a tanítóegyleteknek. A korabeli sajtó cikkei, a tanfelügyelők jelentései alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy Borsod megye népiskolázása szürkébb lett volna az állami iskolák működése nélkül. b) Községi népiskolák A fenntartói megoszlást feltüntető táblázatból kitűnik, hogy számuk Borsodban nem volt nagy, 1913-ra 8 ilyen intézményről van tudomásunk. Mint láttuk, községi iskolák állítására akkor kötelezték a helyi önkormányzatokat, ha a tankötelezettség teljesítését egyéb települési fenntartó nem vállalta. Erre - mint az állami iskolák esetében - egyrészt kevés helyen volt szükség, másrészt a községek inkább segélyek formájában tettek eleget kötelezettségeiknek, továbbra is átengedve a fenntartás jogát. Községi iskolák létesültek Ózd-Nádasd-Bánszálláson (itt a Salgótarján-Rimamurányi Vasmű csaknem teljes egészében maga tartotta fenn az intézményt, meghagyva a községi státuszt), Bánfalván, Jákfalván, Edelényben, Rudabányán, Királdon, Disznóshorváton, Vasvárpusztán, Tardonán, Miskolcon, Kaczolabányán, Királypusztán. Nagy részük azonban az idők folyamán részben állami lett (Miskolc), részben oly mértékű társulati támogatást kaptak, hogy csak névben voltak községiek (Királd, Rudabánya, Kaczolabánya stb.), részben rövid fennállás után megszűntek (Edelény). A községi iskolák, az ózdit kivéve kisebb településeken létesültek, általában egyegy tanítóval működtek, felszereltségük, általános színvonaluk nem emelkedett az átlag fölé, biztonságos működésüket elsősorban a környéken létesült vállalatok, cégek hozzájárulásának köszönhették. Maguk a községi önkormányzatok az általános gyakorlat szerint egyedül, szűkös anyagi körülményeik között nem szívesen vállalkoztak önálló iskolák létesítésére és fenntartására. c) Társulati iskolák Számuk megállapítása rendkívül nehéz, mert a tőkés cégek (a Diósgyőri Vas- és Gépgyárak, a Salgótarján-Rimamurányi Vasmű, a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. és a kisebb-nagyobb bányatársaságok) munkásaik gyermekeinek iskoláztatásáról rendszerint valamely, már működő iskola anyagi támogatásával igyekeztek gondoskodni. Csak akkor voltak kénytelenek társulati iskolát létesíteni, ha már sem az egyházak, sem a községek vagy az állam nem vállalta a közös fenntartást. Ez azt eredményezte, hogy a korabeli tanfelügyelői statisztikákban rendszertelenül szerepeltek a közös fenntartású intézmények. Hol társulati-községi, hol társulati-állami iskola megjelölést alkalmaztak. Az 391