A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

HOFFMANN Tamás: Házak, tornyok, udvarok (Parasztházak a Mediterráneumban)

uralkodó házának. Itt sehol sem éltek tágas termekben. Észak-Franciaországban van például Grimbosq in Cinglais, ahol Olivets dombján egy 11-12. századi torony áll. Benne az aula 17 x 7 méter alapterületű és 10 méter magas. Houdan (Yvelines) cilindrikus tornya 15 méter átmérőjű és 30 méter magas. Amaury III. (Monfort Sir-je) építtette a 12. században. Az épület bejárata 6 méter magasságban van. Ezek a legmonumentálisabb példányok, bár az idők folyamán sok társukat lebontották és így nehéz pontos képet alkotni róluk. Annyi azonban bizonyos, hogy a komor tornyok zöme - mai igényekkel ítélve kényelmetlen, sötét és hideg épület, úgyszólván minden elemi komfort hiányzik belőlük. Persze az otthonosság kellékeit sehol sem nélkülözték az előkelők kőházaiban. Doue-le-Fontaine közelében ma is áll egy 11. századi donjon. Konyhájának közepén tűz égett a földön, a teremben pedig - fényűző módon - kandallót építettek, első emeletén latrinára jártak, pedig ez az intézmény a kisebb lakótornyokból mindenütt hiányzott. Gént hercegi várának falába vízvezetéket építettek be, de ez egészen kivételes megoldás volt. A kényelem sehol sem jellemző a lakótornyokra. Még ablaknyílást sem hagytak a hálókamrákon, nehogy nyíllal belőjenek az ott szorongó asszonynépre. Inkább fáztak a sötétben! A tornyok áporodott levegőjét a fáklyák is kormozták. Az ebédlőben a falakon szőnyegek lógtak, és sok épületben a kamrákat is szőnyegek választották el egymástól. A 13. századtól azonban a tehetősebb arisztokraták nagyobb tornyokba költöztek, ablakokat is hagytak és fallal védték a tornyot. Az „erődített ház" (ahogy nevezték) már vár volt. Olyan kényelmes, hogy csigalépcsőn lehetett az emeletre felmenni, nem holmi létrán kapaszkodni a magasba. De a nemesek többsége még mindig ősi fészkében, ezekben a valóságos rablóbarlangokban szorongott. Werner Rolenvinck kartauzi szerzetes, aki Köln városának krónikaírója, 1476-ban azt állítja, hogy a lovagoknak „zsákmányra kilovagolni és rabolni korántsem szégyen, a legjelesebbek ezt teszik e honban" (Rutén roven, dat en is ghen schande, Dat doynt die bestén van dem lande).

13 Dél-Franciaországban és Itáliában ezidőtájt már sok nemes beköltözött a városba. Kényelmesebben élhetett ebben a környezetben, városfalak védték, és elkölthette pénzét. Egyre többet beszéltek a vitézségről, miközben sokan felélték javaikat, az eszemiszom itt sokkal költségesebb, mint vidéken. Sokan eltanulták a kufárkodást, életelemük lett az adok-veszek. A polgárok a maguk képére formálták az egykori útonállót. A nemes nem kardjával, hanem kölcsönügyletekkel és adót szedve - fosztogatott. Ezekben a provanszál városokban már az antik idők óta kereskedtek úgyszólván mindennel. Eltek itt görögök is, aztán rómaiak növelték a forgalmat, a prosperitás pedig a lakosságot. Később lanyhult az üzletmenet, majd a középkorban újra fellendült. Ekkor már a városkép is megváltozott. Languedoc-ban és Armagnac-ban is összekeveredtek a ligurok és kelták utódai mindenféle kereskedőnépséggel. A zsidóknak utcáik voltak. De más gettók nem alakultak ki. Volt egy természetes csatorna is, ami a kontinens belsejébe vezetett, a Rhone. A bronzkor óta ez biztosította az összeköttetést. Amikor megnövekedett a forgalom, átépítették a várost. Először az antik templomokat alakították át, majd újakat is emeltek. A lakóház fala leomlott, ha már tartósan lakatlanná vált. Új tulajdonosa azonban meghagyta a régi alapokat és az omladék helyén falat emelt. Ez a gyakorlat csak a középkorban változott meg. Előbb a kereskedelem élénkül meg, aztán az ipar. Egyszeriben vonzóvá válnak a városok a nemesek számára is. Marseille, Toulon, Fréjus, Arles, Venc és Antibes suburbiummal egészül ki a 13. században. Az a helyzet, amit Forcellier városáról írnak a 11. században, már a múlté. A templom és a vár 13 Id.: EggerSchepers, 1985. 7. 74