A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

HOFFMANN Tamás: Házak, tornyok, udvarok (Parasztházak a Mediterráneumban)

kézművesek tehetségét és a pompa ősrégi vágyát. Nem volt olyan kor és nem volt olyan társadalom, amely lemondott volna az ivás és a vagyon fítogtatásának kettős öröméről. Ki-ki tehetsége szerint! Ezért a nemesfémek, kivált az ivóedények a középkori előkelőségek, sőt a gyorsan gyarapodó városi polgárok asztalneműi közül sem hiányozhattak. Nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Az újabb divat új formákat hozott, ám a régihez - aki csak tehette - ragaszkodott. Ebben persze annak is szerepe van, hogy a nemesfémkészítmények nem egyszerűen vagyontárgyak, hanem mobilizálható értékek. Nemcsak a modern idők zálogházi becsüsei tanúsíthatják a mondottakat, hanem a középkorból fennmaradt záloglevelek, amelyek talán a legnagyobb tömegű iratfajtát képviselik a feudális bürokrácia kultúrhistóriájában. Ha vagyontárgy az asztalnemű, akkor örökíthető is. A végrendeletek és a hagyatéki leltárak (e kellően még alig kutatott iratok) sokmindent elárulnak és áttekintést nyújtanak a középkori terített asztalokról. Olykor még a szegények is arra kényszerülnek - a divat okán -, hogy a vagyonosság látszatát keltsék és ezt elsősorban a családi asztal látványával érik el. Még a csonkult családokban is ragaszkodnak a hagyományokhoz. Nemcsak az értékek miatt, hanem a hajdanvolt emlékek okán. Egy selyemszövő-nő Lübeckben már minden bizonnyal abban a helyzetben volt, hogy erején felül kellett teljesítenie, ha a módos polgár látszatát akarta kelteni 1386ban. Végrendeletében egy ezüstkanalat, egy ezüstcsészét, tizenkét cintálat, valamint hat kis cintányért, továbbá három vaslábast, négy üstöt és egy - kézmosáskor használt melencét, nemkülönben a mondott aktushoz szükséges vizes-hordócskát mondhatott magáénak. Persze az utóbbi felszerelési tárgyak zöme rézből, bronzból vagy csak vasból készült, volt köztük még cinedény is. De ezek még mind drága portékák, még a vasedények is, hiszen a lábakkal ellátott konyhaedényeket (amelyeknek űrtartalma nem haladta meg a két litert) nem konyhafelszerelésként tartják számon, hanem az étkezőhelyiségekben közszemlére kitett reprezentációs, mutogatni való kellékek között. Ekkoriban még meg sem említik a fa- vagy cserépedényeket, a tűzhely felszereléséhez tartozó rostélyt, a villát, a nyársat, a háromlábat stb., holott ezeknek aligha volt híjjával a megboldogult. Lübeck polgármesterének 1439-ben kelt végrendeletében pedig az áll, hogy a gazdag város első emberének felesége egy tucat ezüstkanalat és egy ezüstbögrét örököl. Másról itt sem esik szó. De idővel megváltoztak a bürokrácia szokásai, talán pontosabbá vált minden hivatal. Alighanem átalakult az értékrend is. A 16-17. századi holland és angol végrendeletekben már kő- és cserépedényekről is olvashatunk, az iratokat pedig parasztházakban készítették. Ugyanezeket az értékeket hagyta szeretteire a magyar paraszt is a 18. században. De ennek előtte nem emlegetik még őket. Pedig aligha boldogultak nélkülük. Az is nyilvánvaló, hogy ilyen edényeket a középkori Európa csaknem minden háztartásában használtak. A nemes- és polgárasszonyok ugyanúgy, ahogyan a parasztok asszonyai sem nélkülözhették gyakorta cserélni szükséges készleteiket. Minden asszonynak, aki sütött és főzött, szüksége volt azonfelül tálakra, kádakra, dongás edényekre, kivált hordókra, sőt tányérokra is. Ezek mind fából voltak. A kollekció előállításának technológiáját a vaskorban tökéletesítették, majd a középkor urbanizált övezeteiben kiegészítették esztergált edényekkel. Ezeket egyre nagyobb tömegben állították elő, voltak köztük csutorák, tálak stb. A faedények az ipari forradalom előtti nemzedékek életében mentek ki a divatból Északnyugat- és Közép-Európában, délen pedig még a középkor végén. Ezzel szemben Kelet- és Észak-Európa perifériája, kivált a parasztházakban egészen a múlt század utolsó harmadáig használta a faedények arzenálját; itt a cserépedényeket úgyszólván sohasem kedvelték meg, a vasedényeket pedig régóta nagy 72