A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

BARSI Ernő: Táplálkozás a bükkaljai Sály községben a hagyományos gazdálkodás idején

megkelt tésztát. Ezekbe' kelt még tökéletesen. Mikor égy kicsit már még vót repedezve a tészta, akkor vót jól mégkelve. Mire mégkelt, a kemence be vót már fűtve. Akkor kivittük a szakajtókat a kemence elé. A szakajtóból ráfordítottuk a kenyértésztát a sütőlapátra és bevetettük az elsőt a kemence jobb ódaiára, hátulra, aztán a másodikat balra, jobbra előre a harmadikat, balra előre a negyedikét. A kemence jóságától függött, hogy félfogta-e szép pirosra. Ha nem, akkor szalmát lángoltattunk elibe, hogy félfogja a tetejit. Akkor a betévéstől 2 óra hosszáig vót benn a kemencébe a kenyér. Aztán a lapáttal kivettem a kenyeret. A kivévéshéz kisebb lapát vót, mint a betévéshéz. Akkor mégséprégettem taluséprővel (tollseprő) és égy kis vízzel mégmostam a tetejit. Vót, aki már akkor mégpamacsolta, mikor betette a kemencébe, hogy szép ropogós légyén a haja (héja). Én bégrévei hoztam égy kis vizet, a kezemre öntöttem, azzal szétkentem a kenyér tetejin. A mégsült kényérnek a komorába vót a helye a pócon, vagy a szuszékon (búzás láda). Erre raktuk rá. Ha néha nem sikerült a kenyér, az leginkább liszt minőségétől függött, vagy attól, hogy el vót lustáivá a pár, vagy mégfázott a kenyér. Erre nagyon kellett vigyázni. Ezért mikor este létakartuk a kovászt a sütőruhával, még égy párnát is téttünk rá. Ha még reggelre nem vót jól mégkelve a kovász, akkor élesztőt kevertünk még hozzá. A kényérrel együtt cipót is sütöttünk. Mikor kiszakítottuk a kényeret és maradt a teknőbe tészta, ezt vaskanállal kikapartuk oszt' ebből formáltuk a cipót. Ebbe tepertőt szoktunk tenni és úgy sütöttük ki. Mikor gyerekek vótunk, édésanyámék tojásos cipóval kedveskedtek nekünk. Ahány gyerek vót, annyi kis cipót formáltak és mindegyikbe tettek égy tojást. A nyers tojás aztán mégsült a cipóban." Vakarának nevezték azt a kenyérpótlékot, mikor a lisztet egy kis sós vízzel összegyúrták és mint a krumplilángost, a masina (tűzhely) tetején megsütötték. Ezt inkább csak a cigányok csinálták. Mikor még élesztő nem volt, akkor komlólével dagasztottak. Egy cipónyit tányérra tettek belőle. Mikor jól megkelt, eldörzsölték liszttel és megszárították. Páros kosárba tették és a mestergerendán tartották a következő sütésig. A kenyeret kenyérkosárban tartották. Ezt zsúpból fonták. A vásárban készen lehetett kapni. Teteje is volt. Belül kipapírozták, beletették a megszegett kenyeret és a lóca végére tették. A saroklóca végén. Régen kecskelábú asztalok voltak a házban. Annak a tetejét félre lehetett tolni és alatta nagy fiók volt. Abban is tartottak kenyeret. Míg a kenyér puha, addig nagyon kapós és több fogy belőle, mint ha már szikkadtabb. Ilyenkor viszont szerették pirítani, különösen télen. Szokás volt régen a pirítós kenyér mellé cukros bort inni. Van, aki szereti héjával enni a kenyeret, van aki nem. De a levágott kenyérhéj sem ment kárba. Megetették a jószágokkal. A kenyeret sok mindenre használták. Mikor a határba ebédet vittek, hogy a leves a szélkéből ki ne lötyögjön, kenyeret aprítottak a tetejére. Csak a habart ételbe meg a tésztalevesbe nem aprítottak. Kenyeret pirítottak tejbe, kávéba is. Kávét azonban ritkán főztek. Nem árultak akkor csak cikóriakávét. De ezt se vették, hanem árpát pirítottak, mozsárban megtörték és abból főztek kávét. Kávéval lakodalom reggelén illett megkínálni az ajándékvivőket. Pirított kenyér került a keménymagos levesbe. Pirított kenyérkockával tették tartalmasabbá. Nyáron több kenyér fogyott, mint télen, mert ekkor az emberek dolgoztak a határban. Általában 10 naponként sütöttek kenyeret, télen még ennél is ritkábban. b) Tej az étkezésben A századforduló táján még nem sok tehenet tartottak a faluban. Sályi Józsefné hallotta az édesanyjától, hogy az ő gyerekkorában inkább csak az uraságnál voltak tehenek. „Mindén nap hozták az udvarból a tejet a faluba eladni. Tojásér is adták, még pénzér is. Az udvarba bivalyokat is tartottak. Azoknak olyan teje vót, hogy amikor 651