A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

SZABÓ Júlia: Szinyei Merse Pál és a tájfestészet Magyarországon a 19. században

SZINYEI MERSE PÁL ÉS A TÁJFESTÉSZET MAGYARORSZÁGON A 19. SZÁZADBAN SZABÓ JÚLIA Az 1850-es évek végén, amikor lassan végetért az osztrák uralkodóház önkényuralma, és kimunkált politikai cselekvésekkel keresték a nemesek és polgárok az utat az önrendelkezés és kiegyezés felé, az irodalmi hangú festészet és kisebb mértékben a szobrászat is szerepet kapott ebben a cselekvéssorozatban. A legfontosabb követelmény a történeti témák ábrázolása, a múlt tragikus vagy ünnepi eseményeinek „valósághű" felidézése volt, illetve emlékek állítása a régmúlt vagy közelmúlt hőseinek. Mindez a nemzeti öntudat erősítésére szolgált. Az emelkedett történeti témákhoz szükséges ismereteket és kellékeket bécsi, müncheni és párizsi tanulmányutakon szerezték be a művészek. Itthon mestereikről vagy példaképeikről nevezték el őket: így lett Than Mór a magyar Kari Rahl, Madarász Viktor a magyar Paul Delaroche, Benczúr Gyula a magyar Kari Theodor von Piloty. Minden esetben néhány évtizedes példákat követnek, de a még élő, konzervatív mesterekkel találkoznak. A magyar történelmi festmények nagy része Párizsban, Münchenben, Bécsben készült, ott is volt először kiállítva, s kapott kisebb-nagyobb elismerést romantikus-egzotikus témája vagy akadémikusán csiszolt stílusa miatt. Később hazakerült a Pesti Műegylet, majd 1864-től a Magyar Képzőművészeti Társulat kiállításaira, ahol a magyar művészet mindig nagyobb figyelmet kapott, mint a külföldi kiállítók művei. A két egylet közül az utóbbi volt politikus színezetű, eleinte gyanakvásban és üldözésben is volt része a hatalom oldaláról. A Magyar Tudományos Akadémia palotájába költözve (1866) hegemóniára törekedett és a magyar országos kiállításokat a nagyhírű egyetemes művészeti gyűjtemény, az Esterházy-képtár (ma Szépművészeti Múzeum) szomszédságában rendezve, európai színvonalat kívánt elérni. A társulat alapszabályában még az allegorikus műfaj mellett foglalt állást, a közízlés azonban a történeti életképnek, a történeti tájképnek, illetve a történeti csendéletnek kedvezett. A történelemtől elforduló valóság Gustave Courbet által képviselt útját a társulat előadásain művelt esztéták (például Greguss Ágost) kárhoztatva emlegették, mint eltévelyedést a széptől és erkölcsöstől. Bizonyos realitás-igényt már megfigyelhetünk a hatvanas évek akadémikus műveiben. Nemcsak a kosztümök, a helyszín valószerűsége is elsődleges. A történeti életképek táji környezete így valóságosabb lett, mint a jelenetek dramaturgiája. A jelen földrajzi, biológiai, néprajzi valósága adta a zsanér aktuális mondanivalóját, a történeti háttér a szó szoros értelmében százados távlatát. A képek, szobrok témáját igen sok alkalommal a Magyar Tudományos Akadémia történettudósai, mindenekelőtt Ipolyi Arnold adták meg, melyek mégis hasonlóak voltak a francia, belga, német historizmus témáihoz. Az 1860-as évektől az 1890-es évek végéig tehát Magyarországon a historizmus uralkodott a művészet minden ágában. Nem tudtak elfogadni, átélni műalkotást, melynek nem volt történeti témája, szemlélete, filozófiája. A történelem felemelkedés, fejlődés és tragikus konfliktusok, vészek váltakozása volt. Mint a Kölcsey Ferenc által 1823-ban írt Himnuszban a vész, a vihar a nemzet bűneinek következménye, a megsza562