A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33-34. (1996)

PALÁDI – KOVÁCS Attila: A régi Torna vármegye és néprajzi jellege

mellyek azonban bányászok, némellyek, mint a' bárkaiak fa kanalat, tálat, 's.m. i. faeszközöket készítenek, 's azokat messze elhordják, mások ismét szenet, meszet égetnek... A' dernői völgyben fekvő hámorokban, 's a' jósvafőiben évenként mintegy 10.000 mázsa vas készíttetik." (Fényes Elek 1837. III. 338-339.) Faedények készítését, esztergályozását Barkán kívül is több faluról szólva rögzítik, így Tornanádaskáról és Varbócról (Vályi András 1799. II. 646., III. 597.) A Torna és a Bódva völgyének földműves gazdái sok gazdasági eszközt maguk is a barkai áji faragóktól szereztek be. Jármot, favillát, gereblyét, szórólapátot, felező seprűt, létrát, szekéralkatrészeket hoztak eleget, s a gazdák terményért is megkaphatták tőlük. A Csermosnya-völgy magyar favágóinak szakszavai között több olyan német és egyéb jövevényszó él (pl. spald 'ék', srám 'farakás', rizsnya 'csúszda'), amit tájszótáraink nem ismernek. (Paládi-Kovács Attila 1988a. 116-120.) Ezek részint a szepesi németség nyelvéből származhatnak, részint a barkai, lucskai favágók erdélyi és kárpátalj i munkamigrációjának a hozadékai. Fontos háziipari tevékenység volt a szövés-fonás. Torna megye déli felén az aszszonyok csupán a kendert dolgozták fel, északi sávjában viszont lennel is foglalkoztak. A Csermosnya-völgyében a virágos kender szárítása mesterségesen, miiékben történt. Kenderszárító milék szórványosan a megye déli szegélyén is előfordultak (pl. Egerszög, Kánó, Alsótelkes). A rostválogatás eszközei között a szegrózsás gereben vagy ecset, és a párosával használt szegsoros rostfésű egyaránt használatos. Utóbbit legtöbb faluban gracka néven ismerik. A székes guzsaly, a csonkakúp alakú morzsolóhenger és a szegrózsás gereben minden bizonnyal a közeli németség hatására terjedt el a régi Torna megyében. Az erdei gyűjtögető gazdálkodásnak Torna északi zónájában nagyobb szerepe van, mint más tájain. Barkáról, Ájról, Falucskáról vitték eladni a „vashegyeken" szedett boronyicát és brusnyicát egész Hidvégardóig. Ezeket az áfonyaféléket re/hek nevezett, fésűs fogazattal készült eszközzel gyűjtötték. Az áfonyafésű fából készült, s az északi magyar népterületen csupán itt és a rozsnyói medence északi felében (Csúcsom, Sajóháza, Rudna) ismeretes. A tárgy neve német, az áfonya itteni nevei szláv eredetűek. Gyűjtötték a vadon nőtt köszmétét, helyi nevén godolyát is. Az erdei málnát, áfonyát, somot fakéregből összetűzdelt kuzupba, majd lóháti kosárba gyűjtötték. Hárskéregből kötelet és edényfogó kantárt - helyi néven licsok - készítettek, s a görgeiek is faháncsot használtak a sárgarépa, petrezselyem kötegeléséhez. Sok helyi sajátosságot mutat a gyógynövények és a gombafélék névanyaga, de erre itt nincs terünk. Már Vályi rámutatott, hogy Torna megyének „szárnyas vadjai számosak 's orvosi hasznos füvek is bőven teremnek itten". (Vályi András 1799. III. 514. Lásd még: Herkely Károly 1941. 259-260.; Márkus Mihály 1941. 174-175.) Archaikus jegyeket őrzött meg a vidék rétgazdálkodása és állattartó kultúrája is. Régies nevén a szálastakarmány neve szülés, szüllés (Szilice, Barka, Szádelő, Csermosnya-völgy), a jászolt pedig a ló- és a marhaó/ban egyaránt vá/ónak nevezik. Formáját tekintve hagyományosan bodonjaszol, s többnyire a szosznyafenyő vastag törzséből készült. Csak a völgyek rétjeit kaszálták kétszer, a hegyeken csupán egyszer kaszáltak, majd a hegyi füveket legelő marhákkal, juhokkal hasznosították. Ott a marhát még a századfordulón is farkasok és medvék ellen kellett védelmezni. Torna északi sávjában a szénaboglyát szénakaró, azaz kb. 7 m hosszúságú árbocrúd köré rakják. Rakodáshoz ágas-bogas, dróttal megkötözve toldott villákat használtak. A kalangyázó villa hossza 2,5-3 m, a tetejező villa hossza 5-6 m volt. Takarás után nagy üggyel-bajjal történt a széna lehordása a hegyi kaszálóról. Gyakran vontatták emberi erővel lombos ágon a ki204