A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 32. Kunt Ernő emlékére. (1994)

TANULMÁNYOK - FARAGÓ Tamás: Házassági szezonalitás Magyarországon a 18-20. században

vagyis a házassági szezonalitásra vonatkozó idősoraink jó 200 évvel később kezdődnek, mint például Angliában vagy Franciaországban. Ezzel szemben - NyugatEurópával összevetve - bővebb, több típusú forrásanyag elemzésére van módunk. Mint fentebb már említettük, a hagyományos társadalom házassági szezonalitására vonatkozó adatokat Magyarország esetében nemcsak történeti demográfiai vizsgálatokkal szerezhetünk, hanem számtalan erre vonatkozó információt találunk a népraj zkutatás eredményei között, és eredményesen használhatók a hivatalos statisztika korai adatközlései is. Nézzük meg azt, hogy milyen eredmények rajzolódnak ki az eddigi kutatások, az eddig közölt adatok alapján. A legújabb néprajzi összefoglalások szerint (Gráfik 1989; Györgyi 1990) a hagyományos magyar falusi társadalomban az esküvő és lakodalom szokásos időszaka a késő ősz (október-november), valamint a tél vége (farsang - január-február) volt. A fenti időzítést a helyi közösség szokásrendszere szabta meg, a háttérben azonban a népesség alapvető tevékenységét jelentő mezőgazdasági munka szezonalitása húzódott meg. Ez a vélemény lényegében megegyezik az elsősorban a hivatalos statisztikák országos végeredményeire alapozó egykorú és mai statisztikusok, illetve a szociológiai kutatás véleményével (Vukovich 1963; Hernádi 1985). Ennek alapján - ha eltekintünk attól, hogy az aratás ideje a földrajzi fekvéstől-éghajlattól függően kisebb-nagyobb regionális eltéréseket mutathat -, úgy tűnik, mintha egész Magyarországon (sőt, tovább is mehetünk: általában a kora újkori hagyományos európai társadalmakban) lényegében egyetlen házassági szezonalitási alapminta, illetve ennek változatai léteztek volna. E felfogás szerint a hagyományos házassági szezonalitás a reformáció, majd az ezt követő kommercializálódás-iparosodás-urbanizáció hatására, a többé-kevésbé lineáris fejlődésként elképzelt modernizáció során alakult át (Hernádi 1985). Vagyis ez a kép bizonyos mértékig arra az evolúciós fejlődésre emlékeztet, amelyet a szociológiai és történeti kutatás az 1960-as évekig a család és háztartás szerkezetének változásáról rajzolt. Fenti állásponttal kapcsolatban nem pusztán - és talán nem is elsősorban - az a probléma, hogy lineáris fejlődést feltételez, hanem inkább az, hogy ellentétben áll a történeti demográfiai részletkutatások eredményeivel. Bár utóbbiak száma, mint említettük, nem túlságosan nagy (különösen, ha tekintetbe vesszük a történeti Magyarország területének nagyságát és népességének számát, valamint az országra jellemző karakterisztikus regionális és etnokulturális különbségeket),

5 a kirajzolódó eredmények mégis igen figyelemre méltóak. Illusztrációképpen közlünk belőlük néhányat. 5 A történeti Magyarország Horvátországgal együtt számított teljes területe 325,4 ezer négyzetkilométer, népessége 1890-ben 17,5 millió fő volt, ennek csak relatív többsége, mindössze 43 százaléka magyar, a többi nyolc nagyobb nemzetiségi csoport (német, román, szlovák, horvát, szerb, ruszin, szlovén és cigány) között oszlott meg. A 19. század utolsó harmadában a népesség valamivel több, mint fele római katolikus, 15 százalék görögkeleti, 10 százalék görög katolikus, 4 százalék izraelita vallású volt, kb. 20 százalék pedig különféle protestáns felekezetekhez (főként a reformátusokhoz és az evangélikusokhoz) tartozott (Thirring 1963). Mindezt tovább bonyolította, hogy a tengerparttól a magas hegyvidékig szinte minden tájtípus - és az azokhoz alkalmazkodó hagyományos gazdaságtípus - megtalálható volt az ország területén. 242