A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

NAGY Olga. A népi „tudományosság” természete

ágait: mint földrajzi, meteorológiai, botanikai, társadalmi, vallási, zoológiai, filozófiai stb. terén ekvivalens megfelelőjét. Ezt a gondolatot Lévi-Strauss több ízben is megismétli, hangsúlyozva egyrészt a természeti népek gondolkodásmódjában fellelhető rendszerességet, rendszerűséget,ami egész egységes világlátásukat áthatja: másrészt pedig, amikor ezt a mitologikus gondolkodásmódot értékes, sajátosan logikus gondolkodásmódnak tartja. Úgy megvan benne a „rendszerezés logikája", mely igaz hogy kettős: „nemcsak intellektuális, de affektív természetű". Függetlenül attól, hogy ebben a megállapításban van némi túlzás, szempontja az ugyanis, hogy egy kultúrát belülről, önmaga funkcionáltságából kell megítélni, rendkívül figyelemre méltó, melyet nem mellőzhetünk a jelen számbavétel és vizsgálat során. A fenti sorok csupán azt akarják jelezni, hogy amikor a népi tudományosságról beszélünk, ne legyünk kizárólagosak, hanem próbáljuk meg mi is a népi kultúrában való sajátos szerepét vizsgálni. Ugyanakkor azt se feledjük, hogy a népi kultúrán belül is kitermelődött az évszázadok során egy rendszerjellegű tudásállag, mely egységesen meghatározza világlátását. Ez arra figyelmeztet, hogy a népi tudományosságot más oldalról, mégpedig abból kiindulva határozzuk meg, hogy egy bizonyos kultúrszinten, egy adott közösség számára képes funkcióját teljesíteni; megszervezni a közösség életét, segíteni a világ megismerésében, sőt a jelenségekre való ráhatásban. Márpedig a népi kultúra amíg ép, nincs felbomlóban, teljesíti ezt a funkcióját. Hiszen ha „a kultúra - miként ezt Childe megfogalmazza -, reagálás valamely adott környezetre, s magában foglalja azokat a kialakult fogásokat, módszereket, amelyekkel az ember kielégítheti a sajátos éghajlati viszonyok által létrehívott szükségleteit", akkor a népi kultúra is egy zárt közösségi életen belül teljesíti ezt a szerepét. (S ebben nem csekély szerep jut a népi tudományosságnak.)

5 Az önmaga törvényszerűségei szerinti vizsgálat tehát szükségszerű. Ez viszont arra kötelez, hogy elhagyva a sarkítással járó szembesítést, a továbbiakban már a népi kultúra egészén belüli funkcionáltság vizsgálatával folytassuk. Jegyezzük meg, hogy itt statikusan, egy népi kultúra s azon belül a népi tudományosság olyan modelljére gondolunk, amelyet munkahipotézisként használhatunk, s amely így egyelőre eltekint az élő és állandóan alakuló népi kultúra, valamint az egyes népi közösségeken belüli változó jegyektől. A tapasztalat és a gyakorlat szerepe Az embert már az ősidőkben is tapasztalata tanítja meg arra, hogy például a sikeres vadászat érdekében, a mágia mellett, eredményes kiismerni az állatok, halak búvóhelyeit, természetüket; a küzdelem fortélyait, és minél hatékonyabb halász- és vadászeszközöket kell készíteni. Ezért elfogadhatjuk G. Childe megállapítását, aki említett művében az őskori civilizáció olyan technikai kultúrát teremtett, amelyet mai tudásunk csúcsairól is bámulhatunk. Már e rövid felvázolásból sem nehéz kikövetkeztetni azt, hogy az emberi tapasztalás korrigálja az előzőleg mágikus tudást, mindinkább közeledik a reális tudáshoz. Ennek ellenére ki tudja hány száz vagy hány ezer évig él a kettő egymás mellett. Hovatovább az idő mégis a tapasztalatok útján szerzett ismereteknek kedvez, és észrevétlenül vagy alig érzékelve hullnak ki az ősibb elemek. Ez a folyamat ugyanúgy ment végbe, mint a mai időkben is, csakhogy míg azelőtt lassúbb ütemben, később már egy tudatos felülről jövő ráhatás következtében mindig gyorsabb ütemben. Eszerint, (hogy a magam gyűjtéséből vett példával éljek) az a havadi vagy paniti parasztember, 5. Childe i. m. 514