A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

NAGY Olga. A népi „tudományosság” természete

aki már a két háború közt és azután még inkább tanult, olvasott, gazdatanfolyamokon vett részt, vetőgépet kezelt, egyszerűen elhagyta a bal kézzel való vetés rítusát, s ezt mindinkább szégyellte is. S ha a szívós néprajzi gyűjtés e falvakban az öregektől még rekonstruálhatja is ezt a babonát, ez már passzív emlék. A paraszti tudás legjelentősebb és legszámottevőbb állagát is az az anyag teszi ki, amely a termeléshez közvetlenül kapcsolódik. Vagyis azok az ismeretek, melyek a parasztot hozzásegítették ahhoz, hogy önálló földművesként szervezze meg az életét. Gyakran elhangzott az, hogy a régi paraszt egymagában volt gazdamérnök és egymagában földműves: maga tervezte meg minden napját, tavaszi, nyári, őszi, téli programját. Kiismerte földjeinek természetét, maga határozta meg, hogy hova, mit vet és milyen sorrendben. A vetéstől az aratásig a számtalan munkafázist mind számon tartotta, és reális ismereteket örökített meg a családban gyermekeire. Ezt a számottevő és jelentős ismeretanyagot - még akkor is, ha ebbe olykor még mágikus színezetű indítékok, rítusok és cselekvések is vegyültek -, már komplex ismeretanyagként tartjuk számon. Hiszen például a nagyállattartás külön kiterjedt ismeretanyagot igényel; a mezőgazdálkodás újból: a vetéstől az aratásig mi mindent kellett tudni! Más szakosított tudásanyagot igényelt például a gyümölcstermesztés, és mást azon belül a szőlőtermesztés és így tovább, hogy a komplex paraszti tudásanyagból csak néhányat említsek. A fentiek alapján azt is kimondhatjuk, hogy ez a fajta tudás gyakorlati jellegű, mely lényegét tekintve éppúgy jellemző az ősi, a természeti népekre és a paraszti kultúrára. (Eszerint egyetérthetünk G. Childevel, aki az ősi kultúrában „gyakorlati tudományról" beszél, melyet megkülönböztet a magas tudomány „egzaktságától", mely szerinte a sumeroknál azzal ért véget, hogy megkezdődött az írásbeliség, s így „a sumér írástudók elszakadtak a műhelyben alkalmazott gyakorlati tudományoktól."

6 Valami hasonlót fogalmazott meg Lévi-Strauss ezúttal a természeti népek kultúráját illetően, amikor azt „barkácsoló módszernek" nevezi, mivel szünet nékül gyártott struktúrák alapján halad előre.

7 Hadd emlékeztessünk arra is, hogy ez a tapasztalás, melyet a nép a gyakorlatban szerez, szüntelenül korrigálja a hagyományos ismeretanyagot, egyben pedig integrálja (integrálhatja) a magas kultúrából származó ismereteket is. Hiszen ne feledjük, a népi kultúrában is immár évszázadok óta többé-kevésbé belejátszik az írásbeliség. (Hadd utaljak itt arra, hogy - a kívülről jövő hatásokkal szembeni viszonyulásukban - aszerint, hogy a hagyományőrzés -, illetve a hagyománytól való elszakadás a domináns jelleg, különbségek adódnak. Azt se feledjük, hogy ez a népi tudás, mely szigorúan az élet fentartására, az ehhez kapcsolódó hasznos ismeretekre szorítkozik -, nem juthat el az általánosításig. Természethez közelálló gondolkodásmód Ha a népi tudás természetét a gyakorlattal és a tapasztalattal kezdtem, akkor azzal kell folytatnom, hogy e népi tudásnak a magas tudományossággal szemben is kiváló erőssége az otthonosság, melyet a természettel való élés, a természettől függő életmód alakított ki. S ahogyan a modern ember mindinkább kiszakad a természetből, a paraszti tudásnak eme még rekonstruálható természete nagyon is számottevő. Erre a sajátos tudásra, melyet oly ösztönösen, oly spontánul alakított ki, hogy tán nem is tudatosult benne, szinte második természete szerint élte át, számos gyönyörű 6. Uo. 10. 7. Idézi Ricoeur, Paul: Struktúra és hermeneutika című tanulmányában. Helikon 1976.4. sz. 956. 515