A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

HOFFMANN Tamás: „Az új gazdálkodás”. Kultúrnövények és haszonállatok az Alpoktól északra

Az Alpoktól északra tehát nem határolódtak el egymástól az agrártájak nagy regionális övezetei, s a fejlődés útvonala alkalmasint nem a táji szakosodás tartományaiba vezetett, hanem egy-egy település határának intenzívebb kihasználását eredményezte. Az Alpoktól északra a prehisztória óta ismerték ugyan a szarvasmarhát és a sertést, de alig tartottak - megfelelő legelők hiányában -juhot, kecskét, és a lovat is tulajdonképpen csak a középkorban sikerült a termelés szolgálatába állítaniuk. A dél-európai gyakorlattól eltérően ez az ágazat mindenütt szoros kapcsolatban maradt a földműveléssel; az állattenyésztés színtere a szántóföld és a vele szomszédos legelő maradt, s az állatok úgyszólván nem is hagyták el a falu határát (kivéve, ha a városi vágóhídra hajtották őket). Míg délen a vándorpásztorkodás a mélyen fekvő síkok és a hegyoldalak eltérő vegetációs ciklusaihoz igazodott és ezért eredendően nomád gazdaságot valósított meg; az erdőkből irtott szántók és elhagyott parlagok legelőin kifejezetten korlátozott az állatállomány mozgása. Környezeti adottságok szolgálnak magyarázattal arra, hogy a parasztok (akik az erdőből irtott tisztásokon elsősorban földet műveltek) miért panaszkodtak mindig a legelők hiánya miatt. A haszonállatok csaknem mindenütt erdőben, zsombékos réteken keresték táplálékukat, egészen ritka volt, ha jóízű legelőre leltek, vagy szénát kaszáltak nekik. Lombardiában, Németalföldön, a Rajna alsó folyása mellékén kezdődött el a takarmánygazdálkodás és az állatok testméreteinek növekedése. A Pó-völgy lecsapolásával öntözött rétekhez jutottak, ahol a XV-XVII. században évente 5-6 alkalommal is kaszálhattak szénát." De az Alpoktól északra majdnem mindenütt stagnált az állattartás. Itt egy évezreddel korábban még őserdő volt, úgyhogy a római és a középkori gazdálkodás még csaknem mindenütt alkalmazkodni volt kénytelen a természeti feltételekhez és nem is tudta meghaladni azokat. A klímaromlásra hidegtűrő növények termesztésével válaszoltak, Északnyugat-Európában a középkorban gátakat emeltek a tengerár ellen és csaknem mindenütt megsokszorozták a gazdálkodó falvakat. A melegebb periódusokban a szőlő határát északabbra tolták már a római idők óta, ám a XIII. század után már csak importtal tudták fedezni szükségleteiket. Bár az alkalmazkodás kényszere diktálta teendőiket, ám ennek ellenére megindult a gazdaság penetrációja is, miáltal hatékonyabb agrotechnikát terjesztettek el Nyugat- és Közép-Európa peremvidékein.

12 A középkori „agrárforradalom" (ahogyan gyakran emlegetik) legfőbb ismérve az volt, hogy több élőmunkát fordítottak a gazdaságra. Mindez elsősorban a földesúri gazdaságok íratlan szabályai szerint és a kizsákmányolás fokozásával járt, de stabilizálta a gazdálkodás magasabb teljesítményeit és javította eltartóképességét. A fejlődés lendületét eleve fékezte, hogy a változások mindenütt egy önfogyasztó rendszer keretén belül következtek be, s ezért tulajdonképpen minden egyes újítást szinte falvanként újra fel kellett találni vagy legalábbis be kellett vezetni a gazdálkodás mechanizmusába. De a mondott nehézségek ellenére az Alpoktól északra kifejlődött száraz gazdálkodásnak - a középkorban - voltak letagadhatatlan előnyei is. Az az igyekezet, ami rendet akart teremteni a vegyes gazdaságban, elkerülhetetlenül vezetett a termelés szabályozásához, a szántóföldeken alkalmazott nyomáskényszer bevezetéséhez és a vele kapcsolatos kollektív szorgalmak érvényesítéséhez. Elsősorban a Rajna és a Szajna között, továbbá Dél-Angliában már sok falu határában osztották fel a földeket őszi és tavaszi 11. Cipolla, 1950: 182-283.; Cipolla, 1959: 15. skk.; Miani, 1964: 569-88.; May, 1969/1: 234-62.; Dowd, 1978: 143-60.; Jager, 1987: 129-36.; Matzat, 1987: 129-36. 12. Mortensen, 1958: 17-36. Jones, 1966: 57-92.;Fussel, 1969: l-8.;Hams, 1969:133-42.; Titow, 1972: 24. skk.; Wailes, 1972: 154-79.; Mayhew, 1973: 22. skk.; Hoffmann, 1975: 23-72.; Clouth, 1977: 184-94.; Withe, 1978/a: passim.; Hoffmann, 1979: 289-318.; Smith, 1979: 17783., 388-90.; Irsinger, 1983/a: 214-33.; Irsinger, 1983/b: 295. skk.; Greene, 1986: 67-141.; Hoffmann, 1986: 368-78. 427