A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

KILIÁN István: Szűcs Sámuelnek, Miskolc helytörténészének élete és naplója

alakulhatott meg valamiféle irodalmi társaság, amely tagjait a magyar irodalom aktív és passzív szeretetére ösztönözte.

45 S egyáltalán olyan szellem formálódott a diákok között, amely szinte kötelezővé tette az irodalom művelését. Az iskolai oktatás módja, s a magyar verselés tilalma természetesen arra késztette a diákságot, hogy a hallott vagy maguk költötte verseiket melodiáriumaikba leírják. Az irodalomtörténet nagyon sok ilyen melodiáriumot, versgyűjteményt, itinerariumot, omniáriumot tart számon,

46 mégis ez a magyar versgyűjtő szándék, ez a törvénnyel is szembeszegülő gyakorlat mintha a felvilágosodás után, a magyar nemzeti öntudat ébredésének hajnalán pezsgőbb, általánosabb, intenzívebb lett volna, mint más korokban. Természetesen nagy része van ebben azoknak a magyar társaságoknak, amelyek a XVIII. század végétől Magyarország-szerte alakultak közép- és felsőfokú iskoláinkban.

47 A versgyűjtést praktikus szempontok is motiválták, hiszen a diák apadt pénztárcáját néhányszor megtölthette egy-egy alkalomra írt verssel. XVIII. század végi kéziratos diákköltészetünk műfaji differenciálódásán is ezek a praktikus szempontok figyelhetők meg. Nagyon valószínű, hogy ez az iskolai, a diákság köréből származó indítás adta a legidősebb Szűcs, az apa számára az első lökést. A reformkorban tovább szélesedik a diákságban ez a magyar irodalmat pártoló szándék, s míg korábban csak elvétve, addig a század negyedétől szinte minden iskolában megalakultak azok az önképzőkörszerű diáktársulások, amelyek politikamentesen akartak magyar irodalmat teremteni, íróinknak elegendő olvasót, az olvasóknak pedig megfelelő színvonalú írókat teremteni. Ezen belső kényszer, a magyar irodalom nem újjá-, hanem megszülésének vajúdó fájdalma révén látott napvilágot a gyorsan klasszikussá érett magyar irodalom. S ebbe a pezsgő, izgatott irodalmi életbe kapcsolódtak be tudatosan naplóíróink is. Az idősebb Szűcs még csak kóstolgatta az írás ízeit, Sámuel és Miklós már fogyasztották is. Célját legtudatosabban talán Miklós tudta megfogalmazni akkor, amikor kéziratos naplója „bevezetőjében" a nagy példaképekre, Kölcseyre és Szemerére hivatkozik.

48 Gyorsan és igen sokat olvasnak. Tisztában vannak azzal, hogy ismereteiket, hazaszeretetüket csakis olvasmányaikkal mélyíthetik el, s ezért a legnagyobb tudatossággal készülnek fel az írás felelősségére. 1835-ben éppen a két legidősebb Szűcs-fiú iskolai éveiben alakult meg Miskolcon a magyar olvasó társaság. Könyvtárat alapítanak, s ebben a könyvtárban összegyűjtik koruk magyar íróinak munkáit. Folyóiratokat, szépirodalmi almanachokat járatnak, s az iskolát nemcsak a tudományok, hanem a magyar szépirodalom templomává is teszik. Ez a tudatos felkészülés az íráskészség, az irodalmi igényesség szintjének állandó emelési igénye megfigyelhető Sámuel és Miklós fiatal korában. Mindkettőjükre hat Miskolcon kívül az eperjesi, majd a késmárki önképzőkör 45. Ezeknek a társaságoknak a történetét illetően vö. Bodolay: i.m. 1963. 15-63. Valószínű, hogy a pataki társaság ösztönzésére írhatta Kis Dániel, a Csokonai-kori pataki diák, később jósvafői rektor naplóját. Vö. Kilián: 1970. 46. Stoll Béla: i.m. 47. Vö. Bodolay Géza: i. m. 1973., Bodolay Géza: i. m. 1963. 48. „Az ki életében sokat erezett és gondolkozott, 's érzeményit és gondolatait nyom nélkül elröppenni nem hagyta: olly kincset gyűjthetett magának, melly az élet minden szakában, a' szerencse minden változásai közt gazdag táplálatot nyújt lelkének." Idéztük már egy alkalommal. Vö. Kilián: 1972 b) 100. lábjegyzet. Szűcs Miklós Szemerétől az alábbiakat idézi: ,,E' napokban a mezőre sétálék egy német tudóssal. Ez növényeket, ásványokat, csigákat izzadva gyűjtögetett. Különös! a' csigákat fölszedjük, a' lepkéket szorgalmasan gyűjtögetjük, hervadó növényeket gonddal rakunk tárba, jövedelmünkről ha fillérekből állanak is, könyvet vészünk: de gondolatainkat, mikben talán egy jövendő szendereg, elhullni engedjük, mint az őszi falevelet, mit lekap a' szél; s örökre elvisz. Pedig embernek nincs drágább kincse gondolatainál s' ötleteinél. De ezek véletlenül viradoznak elő a' lélekben, 's ha meg nem tartóztatjuk sorban mint jöttek, sorban mind eltűnnek..." SzM. I. 3 a) 304