A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 30-31/1. (1993)

T.NÉMETH Annamária–NÉMETH Gábor: A szikszói református egyház úrasztali edényei

Az inventárium a környékbeli mezővárosi adatokkal egybevetve is kifejezetten gazdagnak és figyelemre méltónak tetszik. Jóval szerényebb készletekkel rendelkezett pl. a tolcsvai eklézsia, ahol 1683-ban a következőket jegyezték fel: „Egy ezüst aranyas kupa, ezüst aranyas tányér, egy óntányér, két fedeles öreg ónkannák, két aranyos kendők, egy régi viselt kisebb kendő, egy öreg abrosz, környül csipke rajta, egy közönséges abrosz, rojtos, régi."

18 A kisebb települések készletei általában még csekélyebbek voltak. A Rákóczi-birtokokhoz tartozó Felsővadász egyházában 1686-ban egy ezüst poharat, egy abroszt, egy-egy óntányért és ónkannát, egy selyemkendőt, Selyeben 1668-ban két ónkannát, egy ezüst poharat, egy ón és egy fatányért, egy abroszt, egy kendőt jegyeztek fel.

19 A szikszói eklézsia évkönyvszerűen vezettetett jegyzőkönyvében és az egyéb iratok között a későbbi évtizedekből is számos bejegyzés olvasható az egyháznak tett adományokról, így pl. 1724-ben: „Anno 1724. Ábrahám István ecclesia procuratora. Registráltattak az úr asztalához való eszközök, melyek is ily számmal találtattak: keszkenő tizennégy, abrosz kettő és egy tarka nyomtatott, ónkanna öt, aranyas ezüst pohár hat, ezüst pohár egy, egy kacsa orrú ezüst aranyas keresztelő edény, két aranyas ezüst tányér és egy ezüst kalán."

20 E feljegyzésekben további, napjainkra már elkallódott vagy megsemmisült tárgyra találhatók utalások, megismerhetők adományozásuk körülményei. Kibontakozik az a vagyonos mezővárosi kisnemesi - armalista réteg, amely nemcsak irányította a mezőváros egyházi és világi önkormányzatát - főbírók, szenátorok, kurátorok prédikátorok, gazdagabb nemesi özvegyek találhatók közöttük - hanem lehetőségei szerint pártfogója, mecénása is volt szeretett eklézsiájának. Feltűnnek a helyi céhek is. A református egyház nem támasztott különösebb formai és tartalmi követelményeket az úrvacsora és a keresztelés szertartásaihoz használt szakrális edényeivel szemben. 1562-ben a debreceni hitvallás így emlékezik meg róluk: „Az írás ivóeszközről vagy pohárról emlékezik. Tehát mindennemű edényeket, akár üveg, akár fa vagy arany, ezüst és cserép legyen vagy rézből vagy bármiféle ércből készültek, elfogadjuk, csak a visszaélés, fényűzés, babona és botrány legyenek eltávoztatva. A pápista kelyheket, tányérokat elvetjük a babonás visszaélés miatt."

21 A mindennapok gyakorlatában még az utolsó kitétel sem valósult meg maradéktalanul. A reformációnak a korábbi egyházszervezetre való kontinuus ráépülése miatt nemcsak a templomok, hanem számos kehely is protestáns használatba ment át. Mint a későbbiekben látni fogjuk, Szikszón is hosszú ideig őriztek egy gótikus misekelyhet. A vagyonosabb mezővárosi polgár, kisnemes testamentumában szinte kötelezően tett az egyház számára és kegyes célokra szóló adományokat, általában pénzösszeget, olykor ingatlanokat (ház, szőlő, pince stb.) és ingóságokat. Az úrasztalára alkalomszerűen is gyakran ajándékoztak ötvöstárgyakat, ónedényeket és textíliákat. A fennmaradt egyházi ingóságok tehát tükrözik a mezővárosi, falusi környezet tárgyi kultúráját.' Ez magyarázza az egyházi készletek között található számos talpas pohár létét, amelyek a korszak egyik világi használatban legkedveltebb tárgytípusát képviselik, vagy azt a tényt, hogy az úrvacsorai bortartó edények szintén a világi kannaformákat követik, jóllehet az eklézsiákba került tárgyak java részét nyilvánvalóan az úrasztalára vásárolták, rendelték meg, vagy pedig maguk készítették az úrasztali kendők és terítők eseté18. Uo.: Sárospatak város levéltára, Protokollum Oppidorum Sáros Nagy Patak et Tolcsva, 16691678. 84. 19. Takács Béla: Adalékok a magyar református egyház ingó műemlékeinek történetéhez. Kézirat. Az Iparművészeti Múzeum adattára. KLT. 379/80., 200. 20. Szikszó, protokollum 53. 21. Kiss. Á. i. m. 152. 150