A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)
TARCAI Béla: A 30-as évek miskolci fotográfiája (Kletz Károly emlékére)
A természet és az ember kapcsolatának problémája alkotó korszakának második felében kezdte intenzívebben foglalkoztatni. Az erdőmunkások életének egyes emberi mozzanatait már a Bükkben is kezdte figyelni, de ennek a témakörnek az igazi értékeit akkor fedezte fel, amikor - 1939-ben Kárpátaljára kerülve - új környezet, új emberek és új benyomások hatása alá került. Főként az foglalkoztatta, és ezt próbálta képben kifejezni, hogy milyen hallatlan erőfeszítést kíván az erdei munka embertől, állattól egyaránt. Már nem elégítette ki a merev állókép, filmkamerát is kezébe vett és több tekercs filmen örökítette meg Kőrösmező és vidéke emberi és természeti szépségeit. Portréi egyszerűek, mesterkéletlenek, nincsenek fénnyel agyoncicomázva, amint ezt a kor ízlése megkívánta volna. Modelljeit szabadban, természetes fényviszonyok között fotografálta. Egyik-másik megoldása szinte már a szociofotó 7 irányába mutat. A Camera 1935. októberi száma a svájci nemzetközi kiállítás kapcsán így vélekedik Kletz Károlyról: „Kapuzárás Kletz Károlytól. Tipikusan magyar. Napfény, enyhe lágyság, mozgás, elegáns előadás, erőteljes, jól legyőzött kontrasztok, röviden: magyaros stílus. Utánzásra ajánlva." Egy évvel később ugyanez a lap vezető helyen közölte az „Áhítat" c. képet. A kritikus értékelése szerint „ . . . csodálatos a két lány ájtatos tartása, szépek a hosszúszárú liliomok a kézben. Körülöttük a templom félhomálya, minden, ami ezelőtt csaknem elérhetetlen volt." Pedig ezt a képet a hazai kritika nem fogadta egyértelmű lelkesedéssel. Ez az idézet is bizonyíték arra, hogy Kletz Károly korának gyermeke volt, és termékenyen fel tudta dolgozni önmagában azokat a hatásokat, amelyek e kor fotográfiájából sugároztak. Legaktívabb korszakában, 1932 és 1943 között - az eddig feltárt adatok szerint magyar és nemzetközi kiállításokon 4 arany-, 5 ezüst- és 11 bronzérmet, továbbá számtalan oklevelet kapott. Képeit a magyar szakmai és társadalmi folyóiratok mellett sok külföldi lap, a bécsi Die Galerie-től kezdve az amerikai Coronet-ig rendszeresen közölte. A háború Kletz Károly életében éppúgy, mint másokéban helyrehozhatatlan törést okozott. Értékeit, felszerelését a nagy vihar elsodorta és ezt már soha többé nem tudta pótolni. Ennek ellenére 1945 után megpróbált ismét bekapcsolódni az ébredező fotómozgalomba. Szemléletét és alkotói módszerét azonban nem tudta megváltoztatni, de nem is akarta. Értetlenül szemlélte azoknak az ideáloknak a szertefoszlását, amelyekben hitt és amelyekben annak idején önmagát megtalálni vélte. Nem tudta elfogadni a háború utáni új és újabb irányzatokat, látnia kellett, hogy a régi értelemben vett szép képei már nem keltenek érdeklődést. Még megérte, hogy a Magyar Fotóművészek Szövetsége, Vámos László akkori főtitkár javaslata alapján, aktív fotós pályafutásának 25. évében, az alapító tagokat megillető megkülönböztetéssel meghívta tagjai sorába. 8 Lassan-lassan kedvét vesztette és visszavonult a fotós közélettől. A fényképezéssel azonban 1977-ben bekövetkezett haláláig nem hagyott fel, de már csak a napi munkája körében adódó lehetőségekre figyelt. A lillafüredi Palota Szálló üdülővendégeinek szívesen bemutatgatta a Bükkről készített színes diáit, eljárogatott a Miskolci Fotóklubba, részt vett az ott folyó vitákban, de egyre fogyó érdeklődéssel. Rá kellett jönnie, hogy a fotótörténet egy ragyogó korszaka, amely neki is sok emberi örömet hozott, visszavonhatalanul elmúlt. Kortársai is elmaradoztak mellőle vagy úgy, hogy abbahagyták a fényképezést, vagy pedig olyan munkaterületeket kerestek, ahol rutinjukat hasz7. A két világháború közötti időszak egyik irányzata, az ún. „szalonfotográfia", amelybe a magyaros stílus is tartozott, ellenpólusa. Céljául a kor szociális igazságtalanságainak feltárását tűzte ki. 8. 1956-ban alakult meghívott tagok részvételével. Később tagsági jogot már csak pályázat útján lehetett elnyerni.
