A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 28-29. (1991)

KUNT Ernő: Temetkezési szokások Pányokon II. (Szokásvizsgálat)

félreértésekből, s tudálékoskodó egyéni, önkényes okfejtésekből áll; alapjául szolgálhatna egy külön tanulmánynak, amely a hagyományok erejével automatizált szokáscselekvések és azok utólagos megokolásának kapcsolatát vizsgálná. Harmadrészt - mint ez elkerülhetetlen - magam is megkíséreltem hipotéziseket felállítani ott, ahol az anyag erre alkalmat kínált. Igazán eredményes munkát csak a magyar halotti szokások változatainak mind teljesebb ismeretében, valamint a szomszéd s rokon népek ez irányú eredményeinek birtokában lehetne végezni. Ezért tartom elsőrendű feladatomnak a továbbiakban a még feltalálható recens halotti szokásanyag mind gondosabb, s kiterjedtebb gyűjtését. ősinek tekintem a továbbiakban mindazokat a szokáselemeket, melyek feltételezhetően meglehettek a magyar nép kereszténység előtti halottas szokásaiban, valamint azokat a motívumokat, melyek - bár kapcsolatosak a kereszténységgel - a keresztény szimbólumrendszer pogány gondolkodásmóddal, attitűddel való kezelésére engednek dékeket is. Vizsgálatomat a fő motívumaira bontott, kronológiai egymásutániságban bemutatott anyagon végzem el, ugyancsak a szokás időbeli lefolyásához alkalmazkodva. Vizsgálatomat a fő motívumaira bontott, kronológiai egymásutániságban bemutatott anyagon végzem el, ugyancsak a szokás időbeli lefolyásához alkalmazkodva. 1. A pányoki halotti szokások drámaiságáról A halál ténye mély hatást gyakorol egyénre és közösségre egyaránt. Haláleset alkalmával egyén és közösség a halott felé fordul, illetve azok felé a „túlvilági erők" felé, amelyek „hatalmukat" a halál tényén, a Holttesten keresztül „fejezik ki." Az élőkben ilyenkor felhalmozódó érzelmek, a szeretet és félelem, a tehetetlenség érzete és a cselekvésvágy hatalmas feszültsége feltétlen közösségi formában megvalósuló feloldást kíván, s ez a közösségi rituális akciók legadekvátabb formája: a drámai forma. A „halotti színjáték" lebonyolításához éppen annyi idő szükséges, amennyit a kollektív és individuális stressz feloldása - a közösség megítélése és hagyományai szerint - feltétlenül megkövetel. Pányokon ez három nap. A „halotti dráma" résztvevői, „szereplői" a veszteséget elszenvedő közösség tagjai. A „főbb szerepeket" a halott közvetlen hozzátartozói, illetve a hivatalos résztvevők viszik. A természeti népek gondolkodásában gyakran fontosabbnak tetszik a valóságos élethelyzetek nehézségeivel való megküzdést vezető személynél (törzsfő) a közösséget a természetfeletti erőkkel szemben védő személy (varázsló). A halotti szokásokban természetesen ez utóbbi kapja az aktív „főszerepet". Ma az intézményesített vallás képviselői töltik be ezt a szerepet; így Pányokon a református lelkész. A halotti szokások passzív „főszereplője" a holttest, amely - mindaddig, amíg látható - megtestesíti azon „erő" hatalmasságát, amely az egész „halotti színjátékot" a hatása alatt tartja, illetve létrehívja, s amelynek hatalmát a résztvevők éppen a halotti szokások keretében ismerik el, s igyekeznek távol tartani ugyanakkor maguktól. A mindenkori aktív főszereplőt megkülönbözteti jellegzetes öltözete (a papi öltözet szembetűnően különbözik a parasztitól), viselkedésmódja, valamint az, hogy a szokássor legfontosabb pontjain mindig kulcsfontosságú helyzetben van. A passzív főszereplő központba állítását külső, formai eszközökkel igyekszik elérni a közösség: így alakultak ki a jellegzetes ravatalozási formák, melyek éppen dekoratív szélsőségeikkel tüntettek.

21 21. Kalotaszegi gyűjtésemből számos adat kínálkozik ide. Pl. „Oly magos ravatalt vettek a holtnak, hogy kije vót, ajpadról is ippen felérte siratni, s a holt csaknem orrával ütte a ház gerendáit" (Antal Györgyné Bolygó, Mihály Kata Bori, 73 éves, ref., Körösfő). 501