A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)

KUNT Ernő: Vizuális kultúra és vizuális művészetek (Vizuális antropológiai jegyzetek 1.)

kommunikációs eszközök által használt jelnyelv hatására - tárgyukat igen különböző mértékig vonatkoztatják el, azaz eltérő fokig humanizálják. Mind tágabb teret hódítanak a meglehetősen nyers, felszínesen kulturalizált, témájukban az ember elemi ösztöneire ható vizuális művészeti produktumok. E hatás alól nem vonhatják ki magukat a vizuális kultúra területén alkotók, akik részben átveszik, alkalmazzák a jelképzés új módszereit, részben pedig - mintegy az ellenállás lehetőségeit keresve - olykor a szélsőségekig túlterhelik a kreatív képi kifejezés- és gondolkodásmód lehetőségeit. 6. Nehéz kérdése korunknak a vizuális közízlés megnyilatkozása az ún. „giccs" iránti igényben. A giccs meghatározása viták forrása, s általában megfigyelhető szoros kapcsolattartása mindenekelőtt a társadalmi tényezőkkel. Úgy jellemezhetjük, hogy vagy témájában, vagy ábrázolásmódjában, vagy funkciójában inadekvát (hazug) vizuális jel. Ezzel szemben meg kell állapítani, hogy a társadalom jelentős része őszintén igényli, s számára személyes vagy konvencionalizált elvárásokat elégít ki. Úgy tűnik, hogy a giccs ott található meg, ahol - a kultúrán belüli specializálódás eredményeként-egyrészt az embereknek nincs lehetőségük személyiségük teljességével a társadalom funkcionális tagjaivá válni, s kreativitás-igényüket kiélni, másrészt a kultúra tágabb vizuális művészeti mintákat és lehetőségeket kínál, s így az egyén személyes esztétikai érzékenységét, felkészültségét, szelektáló készségét próbára teszi. 7. A vizuális művészetek egyre újabb, szokatlanabb, kevéssé konvencionalizált, az egyediséget hangsúlyozó jeleket, jelkapcsolatokat teremtenek meg, s így a közérthető vizuális nyelvet mind kisebb térre szorítva az egyéni, az individuális jelrendszereknek kedveznek, melyek mindenekelőtt újszerűségük révén hódítanak a vizuális kultúrában. A vizuális nyelvi újítások hovatovább fenyegetik annak eredendő funkcióját: a közlés lehetőségét. E folyamat során mind több alkotó szigetelődik el a társalkotóktól, s a közönségtől egyaránt, hiszen „nem egy nyelven beszélnek", a visszacsatolás, a vizuális alkotások keltette hatás alkalmivá, korlátozottá, s alkalmasint irányíthatóvá válik. 8. A feltétlenül szükséges új, rugalmas jelnyelv eleddig nem jött létre, s nem alakult még ki új minőségű közösségi érvényű szerves viszony a vizualitáshoz sem. Zavarossá vált, megromlott a vizuális esztétikai értékekhez fűződő kapcsolat. 9. Vizuális kultúra és vizuális művészetek e viszonyában - a művészetek művelői mellett - megnő a művészettudományok, a vizuális kultúrakutatás felelőssége. 3. Vizuális nyelvünk és a parasztság vizuális kultúrája Az Európában századunk derekára kiteljesedő konfrontációt, nemzet, meghasonulást vizuális kultúra és vizuális művészetek között számos módon kísérelték meg feloldani. A legtöbben a vizuális köznyelv helyreállítására, lehetőség szerint közérthetővé tételére s igényességének fokozására törekedtek. A képzőművészetben például voltak olyanok, akik felszabadult viszonyt kívántak kialakítani a vizualitással, s teljességgel új, előzmények nélküli vizuális nyelvet alkotni (pl. Vasarely); vagy akik az elementáris emberi megnyilatkozások, gesztusok ösztönösségére akartak alapozni (PoUock, tasiszták); vagy akik a magától értetődő gyermeki vizuális kreativitást figyelték meg, s annak elemeit, törvényszerűségeit fejlesztették tovább (Klee, Miro); továbbá voltak természetesen olyanok, akik saját nemzeti kultúrájuk hagyományait, a parasztság vizuális nyelvét kívánták adaptálni, illetve újraértelmezni. („Der blaue Reiter"-csoport, Kandinszkij.) E téren egymástól alapvetően különböző kísérletek figyelhetők meg. 1. Egyik lehetőségként kínálkozott az ún. „népművészet"

7 motívumainak analizáló, azok viszonyait átrendező, egy-egy bázismotívum képzőművészeti variálási lehe7. Schwedt, H., 1969. 280