A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)

KOMÁROMY Sándor: A XVIII. századi sárospataki kéziratos versgyűjtemények (Alkalmi szövegek, köszöntők)

A személyekhez kapcsolt búcsúztatók között epitáfiumokat is találunk. A sírfeliratokból, sírversekből íme egy példaként: Néhai M. P. Eszterházy Ferenc Cancellarius Úr ő exellentiája oszlopára irott Epitaphium. Állj meg utas! S tekints e gyászos táblára Nagy ember nyugszik itt - szórj áldást hamvára Sok igaz magyarnak füle meg tsendüle Mikor efő oszlop Hazánkból ki düle.

3b A téma kutatói előtt nem ismeretlenek olyan búcsúztatók, halotti versek sem, amelyek tartalma és formája egyáltalán nem köthető semmilyen valós eseményhez. Az esemény, a búcsúztató emberi-élményi háttere, a megénekelt esemény epikai hitele teljességgel hiányzik. Gyakran ezek fiktív szövegek, melyeknek mégis van funkciója, s ez részben a vers írójának technikai felkészültségét hivatott bizonyítani, hogy ti. képes a versírásra; másrészt a szövegek az iskolai napi versíró gyakorlat példáinak emlékei. A versírás tartalmi és formai elemei; a terjengősség, a díszítettség, a szavak erőltetett egymásutánisága és mások a korabeli, XVIII. századi iskolai versíró gyakorlatban még továbbélő barokk vonásokat is jelzik.

37 Tipikus példája az öncélú verselésnek az 1777-ből való, K. Nagy István által írt szöveg. Már a cím is jelzi, hogy „különlegesség" következik: Az halál kaszájára akadt halavány állat panasza Atyám s Anyám által származám tsak bajra. Az halál, fájdalma, szám táttatá jajra. Tsak ma akadtam rá, az hatalmas fajra. Sár házam akasztá már ártalmas zajra. A származás által rám tsak az marada Atyám s Anyám átka, nyakamra árada Számlálhatatlan már halálban szárada Abban? kaszás halál hatalmában ragada. Ellensége eztet még gyenge léttében Meg sérté, és ezért kesereg féltében Ekképpen, mert nem élt békével éltében El rendelt helyében, ez helyheztetében.™ A vers teljessége (10 versszak: 7-szer 4 soros és 3-szor 2 soros strófa) példája- az egyébként nem ritka korabeli gyakorlatnak -, hogy bizonyos hangok által, meghatározott szavak kerülnek egymás mellé. Úgy nevezetesen, mint szövegünk is bizonyítja, hogy egy versszakban csak azonos magánhangzók fordulhatnak elő (így: A, E, I. O, Ö, U, Ü). Az iménti példa kapcsán tartalomról, költői képekről nem szólunk, hiszen ez indokolatlan. A sorok önálló formai játékká szerveződnek, amelyek terjedelmes „költeményt" eredményeznek. A korabeli szerző ismeri-tanították is-a versírás technikáját. Ezt hitelesíti a többnyire hibátlan cezúra, a csupán itt-ott megdöccenő felező tizenkettes, a régi irodalmi hagyományokat követő és tudatosan erőltetett rímelés, azaz a kádenciát a tartalom rovására is kiügyeskedve rátaláló verselés. Nyilvánvaló, a szöveg monotonitása a hangok funkció nélküli azonosságában kereshető, ezt teszi még szürkébbé a bokorrímek sorozata (bajra, jajra, fajra, zajra; akadállyá, talállya, sajnállya, állya; marada, árada, szárada, ragada). 36. Trens, Kt. 746/111. 17. 37. Lásd: Báni., 1964.38. 38. Trens, Kt. 1124.32-33. 200