A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)

DOBRIK István: „A művészet igazában van a szabadság világa.” Beszélgetés a hetvenéves Végvári Lajos művészettörténésszel

volna mindenféle dolgot összegyűjteni, kiadni, olvasni. Nem muszáj ezt gyönyörű, reprezentatív kiadásban. Jó volna ha a múzeumok vagy az akadémiai Művészettörténeti Kutató Intézet összefogna és kiadná sokszorosítva, hogy ezt lehessen tanulmányozni. Mert a cédularendszerből, amit megnézünk az akadémiai gyűjteményben, még igazából nem jön elő az, ami a tanulságos, ami a nevelő, ahogy egy művészettörténész a téves ítéletei, a kudarcai nyomán eljut a helyes fölismeréshez. Én például, amikor Manet-ről írtam egy tanulmányt, akkor elolvastam Tabara-t francia művészettörténész által összegyűjtött Manet-ről szóló kritikát. A könyvben az volt a meglepő, hogy ugyanaz a kritikus öt, vagy tíz év múlva mit írt, hogy ki az, aki mindig ugyanazt írta. És ezek azok a tanulságok, melyeket fiatal művészettörténészek és általában a művészettörténészek fontosnak tartanak. Még egy dolgot szeretnék a fiatal művészettörténészeknek ajánlani: ne feledkezzenek meg arról, hogy nemcsak muzeológiai munka van és nemcsak történeti munka van. Egy ekkora város és egy ilyen közönség is igényelne egy jó művészettörténeti kritikát, kritikai kiadványt. Itt van két heiyi újság, van több folyóirat, Borsodi Művelődés, Napjaink és így tovább. Sajnos, vagy a szerkesztők szűklátósága, vagy azért mert úgy érzik, hogy erre nem vállalkoznak a művészettörténészek, nincs irodalma a mai miskolci művészetnek. A réginek sokkal nagyobb volt. A sokat látott és tapasztalt bölcs ember tanácsaira mindig szüksége van a fiatalabb generációnak. Sok előadásodon és az utóbb megjelent és megjelenésre váró könyveidben a művészettörténeti ismeretek mellett alapvetően fontos hangsúlyt kap a művészet szemléletének, befogadásának, megértésének kérdésköre. Mi az, amit ennek kapcsán tanácsolni tudsz a képzőművészettel foglalkozó kollégáknak, a jövő nemzedékét nevelő tanároknak? Én azt tartanám a legfontosabbnak, hogy ne kategorizáljuk a művészettel való ismertetést. Hogy az ember frászt kap attól, hogy azt tartják fontosnak az iskolában, hogy egy gyerek fölismeri-e hogy ez reneszánsz, vagy ez kubizmus. Nem ez a fontos. A művészet értésére kell nevelni az embereket. Ez a könyvem, ami most novemberben fog megjelenni (Barlangrajztól Picassóig. Az európai művészet története.) viszonylag kevés adatot tartalmaz, mert nem kell agyonvágni az embereket a művészettörténeti adattárral. Nem a formális ismeretektől lesz valaki a művészet szeretője és tisztelője, hanem úgy, hogy át tudja élni, meg tudja élni a műalkotást. Én ezt tartom a legfontosabbnak. Hogy a művészet mindenkié, a művészethez csak szív kell, odaadás és tisztességes módon befogadó alázat. Nem szabad tantárgyat csinálni a művészettörténetből, mint ahogy látom ezekben az iskolai könyvekben. Én azt tartom fontosnak, hogy úgy vezessük a fiatalokat, hogy a mi segítségünkkel ők fedezzék fel valóban azt, ami nekik tetszik. Amit ők meg fognak érteni. Mikor most ezt a könyvem lektorálta valaki, kifogásolta, hogy Goyáról hosszabban írok, meg Picassóról is, mint Leonardo da Vinciről. Szerintem a Leonardo da Vincit egyrészt jobban föl lehet fogni, másrészt annyira bonyolult jelenség, hogy három oldalon úgysem lehet elintézni, de Goya vagy Picasso, akik a mi modern látásunkat megalapozták, nagyon fontosak. De azért ezeket a sorsfordulókat okozó művészeket is úgy '<:ell tanítani, hogy nem elfeledkezni arról, hogy a művészet egy folyamat. Nincsenek kizárólagosságok, nem lehet azt mondani, hogy azért mert ez ekkor van, azért nagyobb mint az. Hangsúlyozom, hogy én személyes művészettörténetet írtam, s mindenkit arra bátorítok, hogy saját maga fedezze fel a műalkotást. Nekünk csak segítséget kell adni, de nem szabad szemléletet oktrojálni. Én ezt tartom a legfontosabbnak. Mikor megkérdezték, hogy a „Tudod-e mi a művészet?" című könyvem jó volna-e tankönyvnek, én azt mondtam, hogy ezt direkt antitankönyvnek írtam. Ez nem az én lázadó természetemből fakad, hanem abból, hogy én úgy érzem, a művészet igazában a szabadság világa. Köszönöm a beszélgetést és további életedhez változatlan hitet, erőt és egészséget kívánok fiatalabb kollégáid, tanítványaid és tisztelőid nevében is. Miskolc, 1989. március 17. /