A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)

DOBRIK István: „A művészet igazában van a szabadság világa.” Beszélgetés a hetvenéves Végvári Lajos művészettörténésszel

mert én tudom azt, hogy a művész nem ugrik ki kész fegyverzetben egy vélt művészettörténeti gazdagságból, hanem az is valahol kezdi. Hát elég csak végignézni mondjuk - és ez is egy borzasztó érdekes dolog - hogy Kondor Béla hányféle stílussal kezdett el rajzolni, hogy hol barcsays és hol Ék Sándor-os. Hátha nem tudnánk, hogy az Kondor Béla munkája, akkor azt gondolhatnánk, hogy az nem az övé. Ezt próbálom mindig a fiatal művészettörténészeknek magyarázni, hogy a műtárgy a műalkotásnak, a művészszé válásnak bonyolult folyamatát tükröri. Ezért tiszteltem nagyon Fülep Lajost. Vele én igen jó viszonyban voltam, ő minden évben kétszer kihozta a Képzőművészeti Főiskolára a növendékeit és mi ketten ott beszélgettünk, azt akartuk bemutatni, hogyan lesz valakiből számos kísérlet során művész. Hogy hányszor ugrik, hányszor alakít irányt. Hogy ma még így festett, s holnap éri egy élmény és egész másképpen folytatja. Végül visszanézve mégiscsak ő lesz az is, amit kezdett. Szóval ezért tartanám fontosnak, hogy pesti gyakorlaton lehessen egy fiatal művészettörténész. Mindenképpen fontos volna az is, hogy a művészettörténészeink ne csak Vologdába mehessenek, hanem valahogy hozzásegítsék őket a nyugati nagy képtárakban való látogatáshoz is. Mit jelentene például, ha egy miskolci ifjú művészettörténésznek két-három hétig csak az volna a dolga Bécsben, hogy a bécsi múzeumokban a 18-19-20. századi műveket tanulmányozná. Ez segítené a jobb tájékozódását a magyar művészet dolgában is. Hiszen végül sokszor össze lehet téveszteni az osztrák meg a magyar művészeket a múlt századból. A magyarokat meg a münchenieket már kevésbé. Gondoljuk meg, hogy mennyien jártak ide. Raffaltól kezdve és a szolnoki művésztelepen Pettenhoffen mit csinált, és hogy mennyi osztrák járt ide Jettel, Tina Blau és hosszasan lehetne sorolni, akiket néha nem lehet megkülönböztetni a magyar művészektől. Ez egyrészt tanulságosan megmutatja, hogy a magyar művészet nem egyedülálló, nem egy különleges. Másrészt pedig megmutatja azt, hogy mik a mi értékeink. Mi az amiben hasonlítunk? Mi az amiben különbözünk? És ez a kétoldali látás, vagy ez a kritikus látás borzasztóan fontos dolog ahhoz, hogy egy embert helyesen megértsünk. Most fejeztem be a Holló László monográfiát, ami egy nagyon nehéz dió volt számomra, mert rám is hatott az a rengeteg előítélet, amit az ő debreceni lelkes tisztelői kialakítottak, s amellyel nem hogy használtak volna, hanem ártottak Holló Lászlónak. Ezért ma a Nemzeti Galériában a mostani vezetés egy képét sem állított ki, ami abszurditás. Mert ő a maga módján beletartozott a magyar művészetbe. Ez is egy példa arra, hogy tulajdonképpen ha valaki látta Kokoschkát, meg látta az osztrák naturalisztikus expresszionistákat, rögtön jobban fogja értékelni például Holló Lászlót, mert tudja, hogy ez egy adott művészettörténeti korszakra jellemző szituáció volt. Vagy aki megnézi a római iskolás, különböző ilyen kompozíciókat, amik Gerevichnek a befolyása alatt jöttek létre, és mondjuk összehasonlítja Hollónak a történeti képeivel, akkor érzi a sajátos értékeit. Tehát az összehasonlítás, az ismeret, a nyitottság egy óriási dolog és bizony a mi művészetünk számára ez rendkívül fontos. Néha persze a művészettörténész szava pusztába kiáltó szó, amikor azt mondja, hogy ne a divat, hanem az érték legyen a fő probléma. Meg vagyok győződve arról, hogy ha mi megfelelően sáfárkodunk a dolgokkal, akkor előbb-utóbb az általunk felfedezett értékek, mégha a maguk pillanatnyiságában nem is tűnnek fontosnak, vagy sikeresnek, előbb-utóbb helyükre kerülnek. Most olvasom Lengyel Balázsnak a kritikagyűjteményét. Negyven év kritikája. A képzőművészeti életben ilyen kiadványok sajnos nincsenek és így nincs összehasonlítási alap arra, hogy tulajdonképpen mi a magyar művészettörténészi kritikának a hagyományai. Amit olvas a művészettörténész, az rendszerint történeti munka. De tulajdonképpen ilyen kritikai antológiák is nagyon fontosak volnának. Egy ugyan megjelent a Rózsa Gyula szerkesztésében: „írások a magyar művészettörténetről". Ebben némi tendencia van azáltal, hogy meg akarta mutatni, hogy milyen volt a sztálini művészetpolitika és az attól való szabadulás. Ez azonban csak egyik oldal. Sokkal fontosabb 15