A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)

DOBRIK István: „A művészet igazában van a szabadság világa.” Beszélgetés a hetvenéves Végvári Lajos művészettörténésszel

Nézd, az a cikkváltás a Feledyvel mindkét oldalról egy kicsit elhamarkodott dolog volt. Én tulajdonképpen akkor kóstoltam egy kicsit bele megint az élő művészet folyamatába és nekem más volt az elképzelésem. Ez az egész dolog fel lett duzzasztva. Idekerülésemnek egyrészt örültek a művészek, akiknek legnagyobb része tanítványom volt, ismerték hogy itt vagyok, másrészt azonban csalódást okoztam, mert azt hitték, hogy ezzel én most őket beviszem a fővárosi színvonalra. Nekem azonban hosszú élő művészeti hallgatás után nem is voltak meg a publikációs kapcsolataim, ennélfogva nem is nagyon írhfttam. Másrészt pedig volt itt egy kialakult hierarchia a művészeti életben és hát attól féltek, hogy én esetleg vezérségre törekszem. Holott egy művészettörténész soha nem lehet vezér. A művészettörténésznek két feladata van. Az egyik amit a Benedek Marceltől tanultam, akit nagyon szerettem, a műre való rácsodálkozás. Örülni ha valami létrejön. És a másik, amit a feledhetetlen Lyka Károly mindig mondott: a művészettörténésznek egy erénye van, hogy mindig ugyanazt mondja. Számítani lehessen arra, hogy azt amit ő lát, mindig azonos szempontok alapján ítéli meg. Ma, holnap és tíz év múlva is. Én, aki a fővárosban éltem elég sokáig és hát eléggé rajta volt a kezem az élő magyar művészeten, néha nem tudtam lelkesedni 'gyes itteni alkotásokért, amiket az alkotók jelentősebbnek éreztek, mint én. És hát setleg egy-egy fanyarabb megjegyzés, vagy egy-egy tárlatvezetésnél nem az elvárt méltatás, hanem egy konvenció ismétlése rosszul hangzott. Azután velem is megbékültek, én is megbékéltem velük. Én azt hiszem, hogy az a mód, ahogyan én Pécsett bemutattam a miskolci művészetet, az az előszó, amit ahhoz írtam és amibe a pécsiek - féltve az ő pozícióikat - nagyon rondán belecsipkedtek. Bizonyították a miskolci művészeknek, hogy én nagyon is mellettük vagyok és értékelem a munkájukat. Az nagy probléma itt, hogy tulajdonképpen - részben helyszűke miatt, részben azért, hogy nem volt valami szerencsés a művészek elosztása -, ide jött Miskolcra valaha egy generáció. Most utánpótlás viszonylag alig van és az újaknak akik ide jöttek (a most már 40 éveseknek) is küzdeniök kellett, hogy az idősebb generáció elfogadja őket. Ebben én nemegyszer melléjük álltam és ez bizony úgy nézett ki, mintha én az itt kialakult hierarchikus értékrendet akarnám bántani. Pedig csak mint aki megszokta, hogy előtte elmegy a jövő magyar művészettörténete, mindegyiknek próbáltam helyet csinálni. Én mindezt látva nagyon fontosnak tartanám azt a reménybeli lehetőséget, hogy ilyen nagy anyag, mint amilyen a Miskolci Képtár, egyszer megkapjon egy nagy épületet, ahol ez a hatalmas gyűjtemény megfelelően ki lenne terítve. Ahol együtt volnának a miskolciak, a kiemelkedő kisebb gyűjtemények, és ezek mellé művészettörténészek is kerülnének. Jelen pillanatban három kitűnő miskolci fiatalember tanul az egyetemen, akiket én készítettem elő, mert tehetségesnek tartottam őket és úgy tudom, hogy Németh professzor meg van velük elégedve. Úgy néz ki, hogy ebből legalább egy haza fog jönni Miskolcra. Ez nagy dolog lenne. De azt is igen fontosnak tartanám, hogy ezek a művészettörténészek, ha haza is jönnek legalább egy félévi gyakorlaton legyenek a Magyar Nemzeti Galériában. Én nekem óriási tapasztalásom volt az, amikor kezdő művészettörténészként akkor még csak a Szépművészeti Múzeumba voltak azok a bírálatok, ahová hetente beülhettünk. Ott volt Balogh Jolán, Piglér Andor, Genthon István, Farkas Zoltán, és az ember megtanulta, hogy a műtárgyat miként kell megközelíteni. Értékelni egy olyan dolgot, ami nem abszolút tipikus. Mert ugye mindig ez a baj egy újonnan felfedezett alkotással. Hogy lehet ezt a műtárgyat valahogy meghatározni? Tulajdonképpen ez tapasztalat kérdése. Ezt nem lehet megtanulni. Gondold meg, le van írva egy orvosi könyvbe, hogy milyen a kanyaró, és az ideális és tipikus formája a betegségnek, ám ezer változata is lehetséges, melyeket nem nehéz felismerni. Nagyon bonyolult dolog a művészet, a művésznek a pályája. Én nekem nemegyszer voltak konfliktusaim a Magyar Nemzeti Galéria mostani műtárgymeghatározó bizottságával, 14