A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)

IRINA KIZLASZOVA: A régi orosz művészet kutatásának történetéhez

az új körülmények között való fejlődési folyamatát. A történész a tudós munkáinak különös értékét rendkívüli esztétikai érzékenységében látta, abban, ahogy az elemzés induktív-történeti elviségét az anyag elméleti-esztétikai átgondolásával egyesíti, valamint a vizsgált kulturális jelenségek széles körű áttekintésében a tudomány határainak egyidejű figyelembevétele mellett. Hosszú időn át (csaknem a 60-as évekig) egyetlen munka sem jelent meg Buszlajevről, mint művészettörténészről, mint ahogy mellőzték azok a történettudományi áttekintések is, melyek megelőzték az egyes kutatásokat. így csupán futó megemlékezésekkel találkozhatunk Buszlajev kutatói módszereit és örökségét illetően. A 20-as években Kondakov és Sz. A. Zsebelev írtak arról, hogy Buszlajev írásaiban milyen sajátos szerepet foglal el az ikonográfia tanulmányozása. Kondakovhoz hasonlóan, mestere is az ikonográfiában látta az óorosz művészeti örökség elsődleges tartalmát. Ezzel együtt Kondakov hangsúlyozta annak az új esztétikai megközelítésnek a szerepét is, melyet Buszlajev a középkori művészet elemzése során alkalmazott. V. Szokol szerint Buszlajev az orosz nép kultúrájának egészét vizsgálta, érintette az ősi művészetnek mind az ikonografikus, mind a formai-esztétikai oldalát, kijelölve ezáltal a vizsgálatoknak valamennyi útját. Ezzel együtt Szokolov szerint Buszlajev fő gondolata az orosz ikonok nem művészeti jellegéről szól. Kondakovról írt munkáiban V. N. Lazarev és D. V. Ajnalov kitértek a tanítványnak a mester munkásságától való tematikai függőségére. V. N. Lazarev és D. V. Ajnalov hangsúlyozták a két tudós munkásságának kultúrtörténeti orientációját is. G. V. Zsidkov megemlítette, hogy Buszlajev kutatói módszere még nem került kellő értékelésre. A 30-as években és részben a 40-es években mind ritkábban találkozunk a Buszlajev tudományos örökségére vonatkozó megfigyelésekkel, az esetek többségében ezek a sajtóban megjelent kritikai megjegyzések. Ezt tükrözi A. I. Nyekraszov könyve is. De a különböző természetű negatív megjegyzések között ez olyan érzékeny megfigyeléseket is tartalmaz, melyek a szerzőnek Buszlajev esztétikai öröksége iránti tiszteletéről vallanak. Megjegyezte, hogy a tudóshoz közel állt a forma és a tartalom megbonthatatlan egységének gondolata, és kutatói módszerét ikonografikusnak nevezte (bár ez a fogalom feltáratlan maradt nála). Ugyanehhez a történettudományi irányzathoz tartozik B. Mihajlovszkij és B. Purisev munkájának egy fejezete, mely 1941-ben jelent meg. A szerzők nem láttak semmiféle értéket Buszlajev összehasonlító-történeti módszerében és történelmietlennek bélyegezték azt. A háború utáni években megkezdődött a múlt több hazai tudósának átértékelése. De a Buszlajev, mint művészettörténész iránti érdeklődés csak fokozatosan alakult ki, s ez időtől kezdve főképp filológusok írnak róla. 1947-ben V. N. Lazarev jellemezte Buszlajevneka művészetről való tudomány fejlődésében játszott szerepét: „Széles látókörűsége, gondolati mélysége, a művészi befogadás érzékenysége alapján Buszlajev jelentősen meghaladja tanítványait és követőit . . ." „ikonografus", a szó szűkebb értelmében Buszlajev sohasem volt. Buszlajevnek szentelte disszertációjának egy hosszabb fejezetét A. I. Zotov. Következtetései ma már több mint vitathatóak. Csak 1961-ben jelent meg N. V. Ajnatov cikke - az utóbbi idők legjelentősebb munkája a bennünket érdeklő témában. A cikk műfaja esszé. Ez lehetővé tette, hogy viszonylagos teljességgel és érdekesen tárja fel Buszlajev tudományos örökségének főbb sajátosságait, a részletes elemzést elkerülve. A szerzőnek sikerült gyönyörűen rámutatnia a tudós-enciklopédista tudományos örökségének kiegyensúlyozottságára, miközben a fő figyelmet a „Buszlajev - a művészettörténész" témának szentelte. M. V. Alpatov áttekintete Buszlajevnek a művészetre vonatkozó általános nézeteit, elemezte elméleti állításait, melyek közvetlen viszonyban álltak kutatói módszerével. Ez utóbbit szintetikusként, összehasonlító-történetiként és ikonografikusként jellemezte. E há132