A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)

DOBRIK István: „A művészet igazában van a szabadság világa.” Beszélgetés a hetvenéves Végvári Lajos művészettörténésszel

hozni, meg kellene szerezni legalább három millió forinttal. A tanácselnök fölajánlotta, hogy a Kondort állítsuk ki együtt Szalayval, a Szalay-kiállításon. Én azonban ezt nem tartom szerencsés dolognak. Annak ellenére sem, hogy én többször beszéltem Szalay Lajossal és én megkérdeztem, hogy mi a véleménye Kondorról. Úgy láttam, hogy tetszik is neki, meg talán a kedvemért is dicsérte Kondort, akit én az 1945 utáni magyar művészet legnagyobb alakjának tartok. De hát ez nem megoldás. Tehát most, mihelyt túl vagyunk egy bizonyos kiállítási munkán, neki fogunk és a Rákóczi utca végén, a MÁV Székház közelében lévő nagyon szép házból - amelyik szinte romos és lakatlan - kellene egy Kondor múzeumot csinálni. Nem volna szerencsés a művésztelepre hozni, nehogy a jó^kedvű, randalírozó fiatal vendégművészek esetleg kárt tegyenek benne. Szóval ezt semmiképpen nem. Kondort magunkénak kell tartanunk, mert különben elveszi a főváros. Fájó szívvel néztem, milyen szép a Budapesti Történeti Múzeum újkori osztályán, az alakuló új fővárosi képtárban a Kondor Béla gyűjteménye. A rendezésnek is egy nagyszerű példája. Azután nagyon fontosnak találtam mindig a helyi hagyománynak a gyűjtését. Tulajdonképpen még mindig nincs elég dokumentumunk a volt miskolci művésztelepről. Ha megnézzük azt, hogy Hincz Gyulától, Szalay Lajostól kezdve a Kondor Béláig milyen sok művész volt Miskolcon egy-két hónapig, vagy néha még többet is és vissza is jártak, érezhető, hogy mennyire gazdag a múlt. Ezekről a munkákról éppúgy alig van valami dokumentum, mint például a sárospataki művésztelepről. Az aki akkor ott gondnok volt, nem tartotta fontosnak, hogy azokat az esetleg otthagyott munkákat beleltározza, olyan állapotba hozza, hogy dokumentálja a sárospataki művésztelepnek a munkásságát. Visszatérve tehát: a miskolci művészetnek a gyűjtése nemcsak a grafikai, hanem festészeti anyagot tekintve is nagyon fontos. Ide vonatkozóan szerencse volt, hogy a Ruttkay-gyűjteményre fel tudtunk figyelni és egy csomó dolgot lehetett beszerezni. Nekem egy vágyam az is, hogy legyen egyszer egy nagyon szép, nagyon izgalmas, változatosan berendezett Mokry Mészáros szoba. Mokry Mészárossal, a Muhoraival és még sok hozzájuk hasonló emberrel nagyon gonoszul bántak el már a 30-as évek végén az urbánus művészek, ha szabad így mondanom. Utána pedig az 50-es években Miskolcon ezeket egyenesen ellenségnek és formalistáknak tartották, pedig egy Ruttkay- vagy Mokry Mészáros-gyűjtemény roppant izgalmas. Nem véletlen, hogy a Képtárban a látogatók azt a két kis Mokry Mészáros-képet látva, ami ki van állítva, megdöbbenek ezen a művészen. De hát két képpel igazán csak a szakértőt lehet befolyásolni. A kevesebb képhez legalább egy szoba kellene. És hát így lehetne sorolni azt, hogy milyen fontos, milyen jelentős volna egyáltalán az egész miskolci hagyománynak a kibontása. Ott van több mint negyven Kmetty-kép, amelyet a szülővárosának ajándékozott. Szentendrén ki van írva a Kmetty múzeumocskában, hogy a gyűjteményének egy nagyobb része Miskolcon van. De hiába van itt, amikor helyszűkén csak egy képpel tud szerepelni. Ez a város - én végignéztem a Képzőművészeti Főiskola évkönyveit 1924-től kezdve egészen 1942-ig a legtöbbet áldozta a fiatal művészek támogatására, nevelésére. A nagy kultúrájú Pécs a felét sem adta, Szeged meg a harmadát sem ennek. De Miskolc annak ellenére, hogy rossz hírét keltik (a „nehézipar fellegvára", meg ahogy a szomszédos debreceniek szokták mondani a „legmegye" és a „legváros") tulajdonképpen a maga módján mindig is nagyon igényelte, szomjazta a kultúrát. Ennek a kultúraszomjúzásnak az a sajátossága, hogy nincs meg benne az a tradíciótól való kötöttség, ami mondjuk az én városomat Sopront jellemezte, a „legnagyobb művész" a soproni Horváth József, az a bravúros akvarell festő. Elmennek az emberek, csodálják az életnagyságú akvarelleket, de azon felül tulajdonképpen nincs semmi mondanivalója, nem is lehet, mert a soproniak biedermeyer ízlést konzerváltak magukban. Itt viszont majdnem mindent be lehetett fogadni. Gondoljuk meg azt, hogy itt az 1950-es években, amikor a Seres, Feledy aztán Tóth Imre egy modern hangot ütöttek 12