A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. (1989)
EGRI Mária: Gácsi Mihály (1926-1987)
Mint ahogy Babits vallja: Csak én bírok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban - úgy Gácsinál is a központi figura legtöbbször önarcképi jellegű. Az Utolsó virágok soványtestü férfialakja a Szobrász főhőséhez hasonló pozitúrában ül a földön, de nem figurákat mintáz, hanem tüskés levelű növényeket gyűjt. Körötte mindenütt szikár, levél nélküli ágbogak, fák. Kivétel a kis fakerítéssel övezett-védett „kert", ahol néhány virággal, levelekkel dús szár szökik a magasba. A „virágőrző" figurája mögött a Szobrászéhoz hasonlóan kiszáradt, odvas farönkhöz ragasztott ház bújik, amelynek elemei itt már nem a régi cserép-téglafal motívumokból szerveződnek, hanem fémdarabokból, szegecselt lapokból, hengerek maradványaiból. Ám ezek a „korszerűbb" anyagokból szerkesztett formák is ócskavasként hullanak, bomlanak mint ahogy a parányi kert eleven növényein kívül a kompozíción minden. 1976-ban készült Gácsi Mihályi repülni vágyó című nagyméretű metszete. A téma vonzása szinte a művészettel egyidejű. Daidalosz és Ikarosz legendája minden korban próbálkozásra serkentette a művészeket ugyanúgy, mint ahogy az ember vágya a repülés iránt is újabb és újabb konstrukciókat eredményezett az ókori kísérletezőktől napjainkig; az űrrakétáktól a sárkányrepülőkig. Az antik történet átvitt értelme is rendkívül termékenyítő; gondoljunk itt például csupán Kondor Béla lapjaira, vagy Kő Pál A szárnykészítő művére. Gácsinál megfordul a gondolat, a szokott szimbólumot a művész műveinek következetes mondandójához kapcsolódva a korábbiaktól eltérő tartalommal tölti fel. A repülni vágyó ember szárnyakat, repülő szerkezeteket, magasba emelkedő légi konstrukciókat készít. Közben nem veszi észre, hogy kinőttek a szárnyai, megszállottságában maga nem is próbál repülni, csak gyártja, gyártja a mind magasabbra törő gépezeteket, amelynek gyilkos csöve egyenesen reá irányul. Gácsinál a tevékeny ember - virágőrző, szoborkészítő, szárnykészítő, hajókészítő, vátesz, próféta - minden kompozíción megépíti a rá jellemző fészkét. Ennél a lapnál is a figura mögött helyezkedik el a létrával megközelíthető, deszkakerítésből, hordódongákból, különféle falapokból emelt pódium, az „otthon". Szélharisnya, különféle szél- és irányjelző mechanikák, drótok nyúlnak az ég felé. Gácsi főhőseit általában elhatárolja valamilyen módon a környezetüktől, külvilágtól, többször még saját művüktől is. A szárnykészítőt a szobrászhoz hasonlóan árok választja el a külvilágtól, amelyben itt tüskék, kövek, ágbogak nyújtóznak. Deszkákból épített kerítés védi a szárnykészítő territóriumát, ahonnan kis fahíd vezet át a túloldalra. Ott áll a Nagy Mű, szárnyas, széllapátos, vaslábakon álló szerkezet. Ácsolt, magas emelvényen álló szék, kis falétra mutatja alkotója manuális, játékos kedvét, ám az innenső oldalon húzódó otthonára, farigcsáló önmagára irányuló ágyúcső figyelemre int. A szárnyaló, gondolkodó, a végtelenre törő homo sapiens megsemmisülhet a homo ludens felelőtlen figyelmetlenségén. A hetvenes évek végétől egyre keményebb Gácsi lapjainak konklúziója, egyre drámaibb a lapokon vizuálisan megidézett jövőkép. Az 1979-es Séta a tavaszi erdőben egyértelműen egy nukleáris háború, vagy egy totális környezetszennyezés utáni állapot víziója. A természetes vegetáció átalakult, ismeretlen és félelmetes mutációk szegélyezik az út két partját. Kiszáradt föld és kövek közé karomszerűen kapaszkodó gyökerekből fémtestekkel összefonódott odvas-lyukas fatörzsek nőnek, amelyek szőrös-lábas kelésszerű pöffetegeket, fém tülköket, tekergő gégecsöveket és karomszirmokat növesztenek. Köztük szervesen nyújtóznak csövek, traverzek, vaskapcsok. S ahol még létezik valamely levéltelen ág, azt egymáshoz kötözve, leveleiket karácsonyfadíszként ráaggatva próbálja megőrizni a tehetetlen ember. Azaz ami abból is „emberként" megmaradt. A „sétálók" jelene a „tavaszi erdőn" túl néhány toronnyal, felhőkarcolóval 124
