A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 25-26. Tanulmányok Szabadfalvi József tiszteletére. (1988)

MŰVÉSZETTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - BODNÁR Éva: id. Markó Károly és Mészöly Géza festményei a Herman Ottó Múzeum Képtárában

Evvel, pásztorként, kecskéket hajt legelőre, melyeket útban csent, s dalokat fú pásztori sípon. „Bárki vagy is" szólott „no csak ülj mellém le, e szirtre; úgysem akad másutt nyájnak legelője kövérebb, s láthatod" így Árgus „pásztornak kedves ez árnyék." Atlas utódja leül mellé, megtölt a szavával s hátráltat napot; összerakott nádsípja dalával megkísérli az őr szemeit nyugalomba idézni. Küzd pedig ez, hogy a lágy álom le ne győzze: csukódik egynéhány szeme, szendertől megszállva, de közben más szeme még éber ..." Mercur azután Syrinx-hangjával elaltatja Árgust és „görbe vasával" megöli: . . . „s hát látja: az őrnek már minden szeme elnehezül s álomra csukódik. Halkul a hangja tehát, nosza mélyíti menten az álmát, lankadozó szemeit bűvös pálcája simítja. Fekszel hát Árgus; sok fénye megannyi szemednek mind kialudt, száz volt a szemed, s egy éjszaka hullt rá. Száz szemeit Saturnia most veszi és madarának tollazatát, ily csillag-gyönggyel díszíti farkát ..." Juno haragra gerjedt, s a megölt Árgus szemeivel aztán kedvenc madarának, a pávának a tollazatát díszíti. Io pedig: „nyögve-zokogva panaszt küldött csupa bús bőgéssel föl Jupiterhez, a kínjainak hogy vesse a végét. Ez meg, a karjával felesége nyakát megölelte, s vesse a bűnhődés végét, kérlelte: „Ezentúl már sose félj", mondotta „e lány oka már sohasem lesz búdnak." A styxi vizek hallják, kívánta, e szókat. Enyhül az istennő, a leány megkapja korábbi képét, lesz, ami volt: testéről tűnnek a serték, szarva enyészik már, megszűkül a két szeme gömbje, keskenyedik szép szájnyílása, kerül keze, válla, és a patája is elpattan: szakad öt köröm-ágra; s benne fehér színnél a tehénből nem maradott más. Már a leánynak elég két láb, felemelkedik, ámde szólani fél: valahogy ne ünőhang bőgjön az ajkán, abbahagyott szavakat félénken kezd gyakorolni." Markó Ovidius elbeszélését jól ismerve, azt a jelenetet ábrázolta, amikor a száz szemű Árgus álommal küzdve Mercur nádsípját hallgatja. Markó figyelme minden részletre kiterjedt: ló bús sorsát a tehén tartásában is érzékeltette és a szöveg szerint még azt is, hogy a tehén mellső lábával betűt „rajzol" a földre, hogy így atyja, Inachus és nővérei, a Naisok, a vízi nimfák „átalakult testében" felismerjék. Markó mitológiai témájú festményei is tulajdonképpen tájképek, a táj és a jelenet szerencsés ötvöződései. Ezen a képen is a jelenet szervesen hozzásimul, beilleszkedik a tájba. A naplemente meleg fénye, a hátulról jövő megvilágítás ragyogja be a víz tükrét, a figurákat, a metamorfózis szomorú történetét. Markó itt is a szigorú képszerkesztés szabályait követte; az előtérben jobbra a dús lombkoronájú hatalmas fák és bokrok árnyékában kiszáradt fa törzsén nádsípját fújva ül Mercur, mellette lehajtott fejjel gubbaszt Árgus, a vízparton álldogáló fényes fehér tehén fejét feléjük fordítja. A középtérben széles medrében nyugodtan hömpölygő, kanyarodó folyót körülöleli a meleg barnászöld vegetáció, s a háttérben a magas pilléreken ívelő híd. Jobbra a távolban a fák között tornyos várszerű épület emelkedik, s a messzeségben elmosódó dombvonulat mögött fátyolos párában hegycsúcs tűnik elő. Markó a legapróbb mozzanatokat is rend758