A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 24. (1986)

TÖRTÉNETI, IRODALOM- ÉS MŰVÉSZETTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - TAGAI Imre: A vizualitás cézanne-i forradalma és az avantgarde

találó, ugyanakkor nem véletlen, ahogy az sem, hogy a hagyományos térszemléletet pedig a newtoni fizikával lehet összefüggésbe hozni. összefoglalva: a Cézanne-nál található vizuális „torzulásokat", furcsaságokat tehát a fent vázolt új szín- és térfelfogás teszi érthetővé. Ugyanakkor fontos hangsúlyoznunk: az eddigiekben a megértés érdekében elkülönített mozzanatok egy-egy kép esetében mindig együtt, egységben, egymástól elválaszthatatlanul vannak jelen, s a szubjektum mozgását sem úgy kell elképzelni, hogy minden esetben ugyanannyit tesz meg jobbra, balra, le és fel, mintha csak egy céltábla középpontjából indulna ki. Itt mindig belső aszimmetriák, egyenlőtlenségek vannak, melyek éppen az individuum új szabadságából fakadó konkrét, totális érzelmi-értelmi viszonyulás szabad, belső, individuális kibontását, kifejezését szolgálják. De mindettől függetlenül, a fent kiemelt mozzanatok hangsúlyozását, s a szín teret formál egységes elvére való visszavezetését és abból való kibontását nagyon fontosnak tartom ahhoz, hogy Cézanne vizuális forradalmát, s e forradalomnak a különböző avantgárdé tendenciákkal való összefüggését megértsük. A legnagyobb probléma ugyanis ezzel kapcsolatban az, hogy Cézanne vizuális újítását általában a legnagyobb mértékben eklektikusán kezelik. Beszélnek arról, hogy színei élénkek, hogy modulál velük, hogy igyekszik visszavezetni a formákat a kúp, gömb, henger alakjaira, hogy többnézőpontúságról van nála szó (stb.). Teszik mindezt többnyire anélkül, hogy az összefüggéseket feltárnák, s az egészet egy racionális, világos szubjektum-objektum viszony és ebből következő tér- és színszemlélet lényegi összefüggéseiből próbálnák megérteni. A legveszélyesebbnek azt tartom, mikor úgy fogják fel a dolgot, hogy szemben az addigi festészettel, Cézanne úgymond már nem „másol", hanem a dolog „belső struktúrája" érdekli, mert ilyenkor elkenik, hogy Cézanne-nál egy új értelemben felfogott szubjektum-objektum viszonyról van szó, ahol a kettő (szubjektum és objektum) nem oldható fel egymásban, s Cézanne felfogásába — teljesen jogosulatlanul — a későbbi „izmusok" bizonyos irracionális mozzanatait vetítik. A döntő különbség — legalábbis tartalmilag — pedig éppen abban van Cézanne és az „izmusok" között, hogy míg Cézanne a lehető legracionálisabb módon vitte előbbre az emberi megismerést a művészet területén, a vizualitás kultúrájában (bár tulajdonképpen a megismerés bizonyos új dezantropomorf, tudományos szükségleteire is rezonálva), addig az „izmusok" produktumainak döntő többségében ott bujkál és hat az irracionalizmus mozzanata ilyen vagy olyan formában, kevésbé vagy erősebben. Ez az irracionalizmus abból fakad, hogy az „izmusok" legtöbbje végső soron annak a szubjektum-objektum viszonynak egyik vagy másik mozzanatát abszolutizálja, viszi ad abszordum, melynek forradalmian új vizuális megfogalmazását Cézanne-nál találhatjuk. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy az „izmusok" a „Semmi" allegóriái (Lukács György), hanem éppen ellenkezőleg, hogy egy konkrét szubjektum-objektum viszonynak, az individuum egy közös helyzetének különböző nézőpontokból való megörökítései, formába öntései. E szubjektum-objektum viszony problémája — szemben a korábbi eszmény-valóság szembenállással, s az előbbinek az utóbbit maga felé vonó bűvös erejével — úgy jelenik meg, hogy szubjektum és objektum mintegy párhuzamosként, közömbösként van egymás mellett, konkrét egymásra vonatkozásuk, kapcsolatuk esetleges, véletlenszerű. Egyfelől 203